Gion Nándornak, a vajdasági magyar irodalom egyik legjelentősebb képviselőjének alkotása ez a tetralógia. Az író születési helyét, Szenttamást mutatja be a történet 1898-tól egészen az ötvenes évekig. Első kötete, a Virágos Katona a Délvidék monarchiabeli világába kalauzol el bennünket, amikor is szerbek, magyarok és németek éltek együtt a településein - a város külön részein, mégis együtt; kölcsönös gyanakvással, de azért eltűrve a másikat. Rojtos Gallai István és Csoszogó Török Ádám kapcsolata itt veszi kezdetét. Az utóbbi makacs és ellentmondás nem tűrő, gyakorlatias természete homlokegyenest ellentéte a citerázó Rojtos Gallai álmodozó jellemének, mégis egy életre összebarátkoznak. Együtt nézik a szenttamásiak mindennapi életét a kálváriáról, ahol a Virágos Katona mosolyog; mosolyog annak ellenére, hogy a Megváltót éppen korbáccsal verik mellette a kegyetlen őrök. Gondtalan és vágyakozó fiatalságuknak azonban hirtelen véget vet a világháború.

A második kötet, a Rózsaméz a két háború közötti eseményeket írja le. A már szerb fennhatóság alá tartozó Szenttamás, vagyis hivatalosan már Srbobran lakosai nehezen heverik ki a háborús sokkot. A sváb lakosok többször visszaidézik a fegyelmezetten visszavonuló német hadsereg látványát, és állítják: lesz itt még német uralom. A magyarok is nehezen szoknak bele az új helyzetbe, ráadásul nemsokára a gazdasági válság is megérkezik. Rojtos Gallai visszatér a frontról, sérült kézzel, míg Török Ádám többször is megjárja a börtönt. Ám eközben is élniük kell, és keresniük a boldogságot. Gallai szerencsére még így is gyönyörűen citerázik, feleségével és gyerekeivel gyakran vendégül látják a többi rossz sorsú embert, hogy életükbe legalább egy estére fényt vigyen a zene. Az apa minden gyereknek rózsamézet ígér, mely az elérhetetlen vágy szimbólumának tűnik, ám végül megtörténik a csoda: az egyik boltos pincéjében talál egy kis üveggel, és ez hihetetlen boldogságot jelent számukra a nehéz időkben.  

Az Ez a nap a miénk című kötet már komorabb, hiszen a második világháború szörnyűségei között játszódik. A Délvidék magyar visszafoglalása alkalmából Török Ádám is kijön a börtönből, Rojtos Gallai minden rábeszélése ellenére végigfosztogatja a szerb uradalmakat. Így amikor megtörténik a szerb visszatérés, Török Ádámot is megölik a szenttamási városházán. Rojtos Gallai ezt a háborút is túléli, majd a tetralógia befejező részében, az Aranyat találtban megjárja Budapestet, mint szerb, és Belgrádot, mint magyar kém, ám végül ezt is megússza, és végül Szenttamásra visszatérve kezdi meg időskori életét.

Azt gondolom, hogy ez a negyedik rész színvonalában már nem közelíti meg az előző hármat, amelyek azonban két okból is figyelemre méltóak. Egyrészt remek ábrázolást adnak egy mindennapos etnikai feszültségekkel teli, és ezáltal a politikai változásokra különösen érzékeny város életéről, főleg azután, hogy a nemzetiségek különbözősége mellé, még a nagy ideológiák, köztük a kommunizmus eszméje is teret nyer. Családok alakulnak, majd szakadnak szét, felértékelődnek a múltban a másiknak tett gesztusok és engedmények, főleg, ha akkor éppen a lehetőség lett volna a másik eltiprására. (Rojtos Gallai ezért ússza meg a szerb visszatérést követő vérengzést, míg Török Ádámnak erre esélye sincs.) S mindeközben próbálnak az életben haladni, házat építeni, földet művelni - és egy kicsit boldogok is lenni. Rojtos Gallai citerázás közben mindig boldog volt, és éppen ezért néha még latroknak is játszott. Nem a gonosztevőt, hanem az embert látta bennük, nem éltette bosszú, hanem bajtársiasság. Nem volt tökéletes ember, de jó ember volt, szerethető a hibáival együtt is. Számomra nagy élményt jelentett a tetralógia végigolvasása, mindenkinek ajánlom.

Gion Nándor: Latroknak is játszott. Noran, Budapest, 2007. 923 p.