A legismertebb és legnépszerűbb kortárs orosz író ennek a művének köszönhetően lett világszerte elismert. Szonyecska élete két jól elkülöníthető szakaszra bontható. Fiatalkorában csak a könyveknek élt: reggeltől estig folyamatosan olvasott, még éjjel is regényeket álmodott meg, élt át. Könyvtárosként dolgozott, mikor egy nap találkozott Robert Viktoroviccsal, a nyugaton élt festővel, aki hazatérve a Szovjetunióba öt évet a lágerben volt kénytelen eltölteni. A jóval idősebb férfi "megérezte benne a feleséget, aki törékeny kezében tartja majd az ő gyengülő, földhöz közelítő életét, és közben látta azt is, hogy ez a nő édes terhe lesz az ő családdal nem terhelt vállainak, gyáva férfiasságának, amely megfutamodott az apaság nehézségei, a családos ember kötelezettségei elől..."

Szonyecska persze hozzáment, és eztán egy élete maradt: a háziasszonyé. Szép lassan, szorgos munkával sikerült elérnie, hogy normális körülmények között élhessenek. Közben megszületett egyetlen gyermekük, Tánya (Szonyának nem lehetett több gyermeke), aki azonban apja hasonmása lett. Nem érdekelte az irodalom és az iskola, csak a zene és a fiúk. Meg Jászja. Jászjával az esti iskolában ismerkedett meg, és szerelmes lett a lányba. Szonyecska pedig odaköltöztette magukhoz a sokat szenvedett, árva kislányt.

Nem telt bele sok idő, és a lány Robert szeretője lett, akinek a műterme tele volt a lány képeivel. Szonyecska tudta ezt, mégsem tett semmit. S amikor férje éppen Jászjával szeretkezve kapott agyvérzést, és halt meg, akkor sem taszította el magától a lányt, hanem még évekig együtt éltek, főleg mert Tánya közben férjhez ment és eltűnt Moszkvából. Időskorára egyedül marad, és újra visszatér az irodalom varázslatos világába.

Szonya egész élete nem más, mint egy nagy önfeláldozás. Feláldozza magát egy férfiért, aki sosem szerette igazán, a lányáért, aki szintén nem, Jászjáért, aki a férje szeretője lesz. Mégis állandóan csak ezt hajtogatja: "Istenem, Istenem, miért kapok én ennyi mindent..." Holott valójában ő csak ad, nem kap semmit, amit az életben elér, csak magának köszönheti. Férje, lánya külön világban él, melyet ő nem ért meg. Mégis boldog, mégsem elégedetlen. Elfogadja a sorsát, azt a sorsot, melyet egy nő kaphat a szovjet valóságban. S ez az, amire nagyon kevesen lennénk képesek.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska. Magvető, Budapest, 2006.