Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.

Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha.

Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.

Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.

Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.

Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higyjünk hát a van-vagy-nincs Urnak.

Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.

Ady istenes verseinek egyik legszebbje a Menekülés az Úrhoz: fájdalmas keresése valaminek, ami irányítja az emberi létet. Visszaemlékszik a "tiszta" múltra, mikor még Isten helye megkérdőjelezhetetlen volt az emberek felett, s arra jut, hogy jobb volt az a kor, mint a mai világ, mikor "a Pokol muzsikál", és megrendült a kereszténységben való feltétlen hit.

Ady Isten-képe nem állandó, hiszen állandóan vizsgálja önmagát, hogy megtalálja az utat a saját istenéhez. S hasonlóan Pascalhoz, ő is úgy jut el hozzá, hogy meggyőzi magát: nincs jobb választása, mint a hit a "van-vagy-nincs" Úrban. Az utolsó két versszak gyönyörűen kifejezi mindezt. Nem azt kutatja, hogy van-e Isten, számára nem az a fontos. Akár van, akár nincs: hinnünk kell benne. Miért? A válasz a költemény utolsó három sora. Egy transzcendens lény totális tagadása beláthatatlan következményekkel jár - pontosan ez az, amit Ady is nagyon jól látott és tudta, hogy ezzel az emberiség egésze nem képes megbirkózni.