Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Weöres Sándor terjedelmes életművének egyik szép darabja költői hitvallása. A költő a művészetben keresi a lét értelmét, a kiutat a világ zűrzavarából. Weöres a világot egységes egésznek látta - ezért írt számos költeményt a lét mesterséges felosztása, részekre bontása ellen. Számára a művészet volt az egyetlen eszköz, melynek segítségével az ember valóban megismerhette önmagát.