Placet experiri

"Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék." (Márai) Nem vagyok se nem irodalmár, se nem irodalommal foglalkozó diák vagy hallgató. Pusztán szeretek olvasni, ennyi az egész. Még csak a töredékét olvastam annak, amit szeretnék. Mit szeretnék? Elindulni a klasszikusoktól, és megérkezni a kortársakhoz, aztán kicsit vissza a klasszikusokhoz, aztán újra vissza... Hogy is mondta Hans Castorp? Placet experiri - a kísérletezés öröm.

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2008.03.24. 09:07 marlow

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

A vers Kosztolányi Számadás című kötetében jelent meg, nem sokkal a költő halála előtt. Már az első sornál érezzük, hogy itt valami különleges készül, mintha Kosztolányi leültetne minket maga mellé, és egész életének tapasztalatát próbálná átadni egy versbe sűrítve. Egy versbe, mely igazából egy történet, egy mese a világban fellelhető szépségről, a valódi boldogságról, az élet értelméről.

Mesél az emberi lét múlandóságáról, melyet az idő könyörtelenül kikezd, s arról a mókuskerékről, melyből annyira nehéz kitörni. S miközben ezen gondolkodik - szinte látjuk magunk előtt a fel-alá járkáló Kosztolányit -, egyszer csak felnéz az égre, és meglátja azt a csodát, melyről eddig ötven év során nem vett tudomást. A véges emberi élettel szemben ott a végtelen ég, mely egyformán gyönyörű mindenkinek, melyet ugyanolyannak látunk kisgyermekként, mint öregemberként, és amely szépségével órákra lenyűgözi a szemlélődőt. 

"Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, / az égbe bál van, minden este bál van" - Kosztolányi olyan mint egy gyerek, aki először lát napfelkeltét, és nem bír betelni vele. Ám emellett megérez még valamit: az örökkévalóságot, mely várja földi idejének lejártával. Az utolsó versszak egy szépségesen fájdalmas befejezése ennek a versnek, melyben egy, a halálra készülő ember végül megtalálja lelki békéjét. Azt hiszem, aki igazán átérzi ezt az érzelmekkel teli vallomást, az rájön, hogy nem is olyan nehéz megtalálni a boldogságot - csak jó helyen kell keresni.

http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/images/kosztola.jpg 

Szólj hozzá!

Címkék: vers klasszikus kosztolányi dezső magyar irodalom hajnali részegség


A bejegyzés trackback címe:

https://szepirodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr74394218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.