Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Edmund Spenser a reneszánsz angol irodalom képviselője, I. Erzsébet korának egyik legkiemelkedőbb képességű költője. Szerelmes költészetének legszebb darabja a Homokba írtam kedvesem nevét című szonett. Szinte magunk előtt látjuk a költőt, ahogy a hullámverte tengerparton újra és újra belerajzolja kedvese nevét a homokba dacára annak, hogy tudja: munkája hiábavaló. S mikor a lány saját pusztulásáról beszél, elviselhetetlen fájdalmat érez, és csak örök szerelmében való hitével tud az elmúlás könyörtelenségén felülemelkedni.

Hiába több mint négyszáz esztendős már Spenser költeménye, ma is mélyreható érzelmeket vált ki, hisz a szerelemről csak időtlenül lehet költeményeket írni. S ha egyszer elfogyna minden szépség az emberek világából, a szerelem akkor is biztosan megmaradna...