Minden ízében modern regény Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve. A könyv hőse az Olvasó és az Olvasónő, akik nem csinálnak mást, mint nyomoznak: nyomoznak, hogy megtalálják a befejezetlen regények végét. Minden könyv ugyanis, amihez hozzájutnak, csonk, rosszul kiadott, nem ahhoz a szerzőhöz tartozik, akihez kellene: történetfoszlányok a főcselekményen belül.

Calvino igazi stílusbravúrt hajt végre ezzel a művével, hiszen ír tíz olyan különböző stílusú novellatöredéket, melyek egyenként is élvezhetőek; emellett a cselekmény főszála pedig az irodalomról is szól, benne számos igen értékes gondolattal. Most következzen egy rövid részlet a könyvből, melyben a könyvtárban beszélgető olvasók tárják fel olvasási szokásaikat:

"A veled szemben ülő úr nem a kezében tartott könyv fölé hajol; tekintete a levegőben kalandoz. Mindazonáltal nem szórakozott ez a tekintet: az acélkék szivárványhártya moccanásai feszült figyelemről tanúskodnak. Időnként találkozik a pillantásotok. Egyszer csak megszólal; jóllehet nem fordul feléd, még mindig maga elé néz, a levegőbe, nyilvánvaló, hogy szavait hozzád intézi:

- Ne csodálkozzék, hogy ide-oda látja röpködni a tekintetemet. Valójában én így olvasok, számomra csakis ez az olvasási módszer bizonyul hasznosnak. Ha engem egy könyv igazán érdekel, alig olvasok el belőle néhány sort, elmém egy-egy szöveg sugallta gondolat, vagy érzelem, vagy kérdés, vagy kép hatására máris elkalandozik, gondolatról gondolatra, képről képre szökken, az elmélkedés és képzelet útján, melyet, úgy érzem, feltétlenül végig kell járnom; ilyenformán mindjobban eltávolodom a könyvtől, míg csak el nem veszítem a szemem elől. Nélkülözhetetlen számomra az olvasmány ösztönzése, a tartalmas olvasmányé, még ha pár lapnál többet nem is tudok elolvasni egy-egy könyvből. De nekem már az a pár oldal is világokat tár föl, végtelen világokat.

- Értem önt, jól értem - szól közbe egy másik olvasó, fölemelve kötete lapjairól viaszsárga arcát és gyulladt szemét -, az olvasás töredékes, diszkontinuus szellemi tevékenység. Jobban mondva: maga az olvasás tárgya valamiféle porszerű anyag. Az írásmű felületén csupán apró részleteket képes megkülönböztetni az olvasó figyelme, egy-egy szócsoportot, hasonlatot, mondattani összefüggést, logikai tétellevezetést, érdekes lexikális adatot, ha épp különlegesen sűrített a jelentéstartalmuk. Ezek akárha a mű magját képező elemi részecskék volnának; a többi mind körülöttük forog. Hasonlíthatók még az örvény mélyén tátongó űrhöz is, mely magához szippantja s elnyeli az áramlatokat. Kémlelőlyukak mögötti alig érzékelhető felvillanásokban nyilatkozik meg a könyv végső igazsága, szubsztanciája. A mítoszok és misztériumok apró, kitapinthatatlan szemcsékből állnak, olyasfélékből, mint a virágpor, mely a méhek, lepkék lábára tapad; csak aki érti ezt, várhat a könyvtől fölismerést, megvilágosodást. Ezért az én tekintetem, ellentétben az önével, uram, egy pillanatra sem szakadhat el az írott szövegtől. Egyetlen pillanatra sem lehetek szórakozott, ha nem akarom, hogy valamely értékes nyom elkerülje a figyelmemet. Valahányszor egy-egy ilyen jelentéscsomóra bukkanok, tüstént tovább ások körülötte: hátha érnek a része a talált aranyrög. Így hát én sosem fejezem be az olvasást: újra és újra elolvasok minden könyvet, újabb s újabb fölfedezésekre vágyva, hisz meglehet, találok még valamit a mondatok rejtett zugaiban.

- Én is szükségesnek érzem, hogy újraolvassam a már elolvasott könyveket - mondja a harmadik úr -, de minden alkalommal úgy tetszik, először olvasom őket. Vajon én változom egyre, s látom meg azokat a dolgokat, amiket előbb nem vettem észre? Vagy az olvasás szerkezete számos változatból tevődik össze, s egyazon terv szerint sohasem ismétlődhet? Valahányszor újra át akarom élni egy-egy olvasmány izgalmát, merőben más, váratlan benyomások érnek - az előzők sehol. Olykor mintha valamiféle fejlődést tapasztalnék két olvasat között: másodjára például jobban behatolok a szöveg szellemébe, vagy kritikusabb vagyok, tartózkodóbb. Máskor viszont úgy tűnik, sikerül megőriznem és sorban fölidéznem ugyanazon könyv többszöri olvasásnak az emlékeit: egymás mellett a lelkes, a hűvös vagy éppen ellenséges olvasói érzületemet, noha azok szétszórtak az időben, nem utalnak egymásra, semmi sem köti össze őket. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az olvasás olyan tevékenység, aminek nincsen tárgya; mondhatni, az igazi tárgya önmaga. A könyv járulékos támasz, mankó vagy éppenséggel ürügy. 

Megszólal a negyedik: - Ha ragaszkodnak ahhoz, hogy az olvasás szubjektív cselekvés, ezzel egyet is érthetek, ám szerintem nem abban a centrifugális értelemben szubjektív, ahogyan önök gondolják. Minden könyv, amit elolvasok, része lesz annak az általános és egyetemes könyvnek, mely olvasmányaim összessége. Ez nem következik be erőfeszítés nélkül: ama legfőbb könyv létrejöttéhez minden egyes könyvnek át kell lényegülnie, kapcsolatba kell kerülnie az előzőleg olvasottakkal, azok folyományává, illetve kifejtésévé, illetve cáfolatává, illetve jegyzetévé, illetve szövegmagyarázatává kell válnia. Évek óta járok ebbe a könyvtárba, átrágtam valamennyi kötetét, polcról polcra, de tanúsíthatom, egész idő alatt egyetlen könyv olvasásában haladtam előre.

- Az én olvasmányaim is egyetlen könyv felé mutatnak - mondja az ötödik olvasó egy tekintélyes halom kötet mögül -, ám az hátul van az időben, alig emlékszem rá. Egy történet, számomra a legelső, megelőzi az összes többit; azok, úgy rémlik, mind emennek a visszhangjai, s el is halnak rögtön. Ha olvasok, azt a gyermekkoromban olvasott könyvet keresem egyre, de aligha találom meg, oly halványak róla az emlékeim.

A hatodik olvasó eddig a könyvállványok tövében ácsorogva a felsőbb polcokat szemlélte; most odajön az asztalhoz. - Számomra az olvasást megelőző perc a legfontosabb. Olykor már a cím is vágyat ébreszt bennem egy olyan könyv után, ami tán nem is létezik. Máskor az incipit, az első mondatok... Egyszóval: ha önöknek nem kell sok ahhoz, hogy a képzeletük meglóduljon, nekem még kevesebbre van szükségem hozzá: elég az olvasás ígérete.

- Nekem viszont a befejezés a fontos - mondja a hetedik -, de az igazi, az utolsó, a sötétben rejtezkedő, vagyis az a végállomás, ahová a könyv el akar vinni minket. Olvasás közben magam is keresem a kémlelőlyukakat - mondja a gyulladt szemű úr felé intve -, de az én tekintetem azért kutatja a szavak környezetét, hogy segítsem fölfedezni, mi van a távolban, a "Vége" szó után elterülő tartományokban.

Itt az ideje, hogy te is elmondd a magadét. - Uraim, előre kell bocsátanom, hogy én csak azt szeretem olvasni a könyvekben, ami le van írva bennük; és a részleteket összekapcsolom az egésszel; és az egyik könyvet elválasztva tartom a másiktól, aszerint raktározom el őket az emlékezetemben, hogy miben különböznek egymástól s mi bennük az új; és legfőképpen szeretm elejétól végig olvasni a könyveket. Ám egy idő óta csupa balsiker ér ebben a dologban: úgy rémlik, már csak félbemaradt, útközben elveszített történetek vannak ezen a világon..."

Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó. Európa, Budapest, 1985. 282 p.