A Sátántangó a lét egy olyan formájához kalauzolja el olvasóját, mely teljességgel álomszerű és irracionális, mégis durván valóságos és túlságosan emberi is egyben. Az elhagyott alföldi tanyán vegetáló, onnan kitörni képtelen emberek, akik a két jövevényben, Irimiásban és Petrinában felszabadítójukat látják, és vakon követik őket, bármit is mondanak - az ő létük valami olyan borzongatóan modern és körbenforgóan reménytelen, hogy szinte szeretnénk nem is tudni róla. Nem tudni arról, hogy csak nagyon kevés választ el minket puszta ösztöneinktől, és ha elhagy minket az értelem ritka adománya, akkor belesüppedünk a sárba, menthetetlenül és örökre.
Krasznahorkai olyan szürke, piszkos és elkárhozott világot ábrázolt, hogy az ember nem is csodálkozik, hogy Tarr Béla képes volt egy több mint hétórás filmet készíteni belőle. Az a jelenet, melyben a kocsmában alvó embereket egy éjszaka alatt befedik a pókhálók, jól példázza az üzenetet: emberi mivoltunkat - mely nem testi, hanem lelki - elvesztvén egy éjszaka alatt behálózhat minket bármi, és bizony innen nagyon nehéz a visszaút embertársainkhoz.
Krasznahorkai László: Sátántangó. Budapest, Magvető, 274 p.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Lacapc 2011.06.28. 15:52:26
És azt gondolom, igazából ez a lényeg.