Arany kápolnát láttam én,
Hová senki se léphetett be,
S jajgatva álltak kint sokan,
Jajgatva, sírva, térdepelve.

S láttam: egy kígyó tekereg
A kapu fehér oszlopára,
S csak kúszott följebb, egyre följebb,
Az arany kárpitot lerántva,

S végig a szent márványlapon
Teljes undok hosszában ott állt,
Rubintok és gyöngyök között,
És elérve a tiszta oltárt,

Kiökrendezte sziszegőn
Mérgét a borra és kenyérre:
Én meg egy ólt kerestem, és
Ledőltem a disznók közébe.

(Somlyó György)

Wiliam Blake korának meg nem értett költője volt, és stílusában olyan modern irányzatok csírái találatóak meg, mint a szimbolizmus vagy a szürrealizmus. A Tapasztalás dalai címmel kiadott 1794-es kötetének egyik verse az Arany kápolna, melynek mélységéhez hívjuk segítségül Thomas Mann Doktor Faustus című regényét, ahol a főhős Adrian megzenésíti ezt a költeményt:

"...még mélyebb benyomást tett rám mindjárt legelső hallásra egy másik Blake-dal: ebben a versben a költő arany kápolnáról álmodik, sírók, gyászolók, imádkozók állnak előtte, de nem mernek belépni. Ekkor kígyó jelenik meg a színen, mely szívós fáradsággal behatol a szentélybe, nyálas, hosszú testét végigvonszolja a drága padlón, s az oltárig jutva mérgével leokádja a bort, kenyeret. "Így, ezért s ennek okából - zárja le a költő - bebújtam egy ólba, és lefeküdtem a disznók közé." - Adrian muzsikája döbbenetes erővel illusztrálta a látomás lidérces szorongását, a növekvő rémületet, a megfertőzés iszonyatát, végül a puszta látvány által is megbecstelenített emberségtől való dühödt elfordulást."