Amikor Tóth Krisztina Vonalkód című novelláskötete megjelent számos verseskötete után, talán maga sem gondolta, hogy ebben a műfajban is a legmagasabb fokú elismerésre számíthat - pedig így történt. A könyv elbeszélései térben, időben és témában messze helyezkednek egymástól: a kommunizmus érájától a jelen időig, Budapesttől Párizson át Japánig, a gyermekkortól a felnőtt évekig járják be az élet minden területét; érzéseket, hangulatokat közvetít a szerző rendkívül egyedi, az olvasóhoz különösen közel kerülő hangnemében.

A Vonalkód ráadásul megvalósítja azt, amit kevés kötetnek sikerül: a tizenöt történet önmagában is megállja a helyét, mégis van bennük koncepció. Összetartják őket egyrészt a "vonal" köré épülő alcímek, másrészt valami megfoghatatlan kapcsolat, talán pont az a bizonyos átláthatatlan pókfonál, mely a záró novella (és a kötet) fő motívuma. Szerkezetében nagyon hasonlít a Sinistra körzetre - Bodor Ádámnál tizenöt, novellának tekinthető történet áll össze egy laza regénnyé - itt regény nem alakul ki, de az olvasmányélmény hasonlóképpen fantasztikus.

Kedves Krisztina, nem akar egy regényt is írni?

Tóth Krisztina: Vonalkód. Magvető, Budapest, 2006. 184 p.