Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
   Körülállja egynehány fa,
   Tovanyúlik rémes árnya;
   S körül űli a tanyáknak
   Szép legénye, szép leánya.

"Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
   Ki először piros csőt lel,
   Lakodalma lesz az ősszel.
   - Tegyetek rá! hadd lobogjon:
   Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
   Sanyarú volt beleszokni:
   Napon égni, pirosodni,
   - Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
   Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
   Mint a búza, piros, teljes,
   Kerek arca, maga mellyes,
   - Teli a hold, most buvik fel -
   Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
   Maga oly bús... mi nem éri?
   Furulyája mindig sí-ri,
   - Aha! rókát hajt a Bodré -
   Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
   De ha álom ért reájok,
   Odahagyta kis tanyájok'
   - Töri a vadkan az "irtást" -
   Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
   Hova jár, mint kósza lélek,
   Ha alusznak más cselédek?...
   - Soha, mennyi csillag hull ma! -
   Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
   Dalos Eszter nem kiséri,
   Maga halvány, dala sí-rí:
   - Nagy a harmat, esik egyre -
   Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
   Éje hosszú, napja bágyadt,
   Szive sóhajt - csak egy vágyat:
   - De suhogjon az a munka! -
   Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
   Dalos Eszter csak nem jött ki:
   Temetőbe költözött ki;
   - Az a Lombár nagy harangja! -
   Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
   Ki-kimén a temetőbe
   Rossz időbe', jó időbe':
   - Kuvikol már, az ebanyja! -
   "Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,*
   Dalos Eszti hangja közte,
   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -
   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
   Kapaszkodnék, de nem éri,
   Feje szédűl: mi nem éri?...
   - Tizenkettőt ver Adonyban:
   Elég is volt ma regélni. - "

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
   Magasan a levegőben
   Repül egy nagy lepedő fenn:
   Azon ülve muzsikálnak,
   Furulyálnak, eltünőben.

(1877 júl. 15)

* - Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük
áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami
nagy, kiterült ponyván repülnek tova.- A. J.

Arany János kései korszakának egyik legszebb darabja a Tengeri-hántás. Kapcsos könyvének lapjain a Margitsziget fáinak árnyai alatt a népi, falusi élet legendái elevenednek meg. A kukoricát fosztó fiatalok a tűz köré gyűlve hallgatják a régi, tragikus történetet Dalos Esztiről és Tuba Ferkóról, az este múlását minden verszakban egy-egy, a történetből "kiszólt" sor mutatja.

Arany mesterien szerkeszti meg a költeményt, melyben néha csak egy-egy szó vagy toldalék utal a történet fontos részleteire ("itt nyugosznak fagyos földbe" - tehát Esztinek gyermeke is született, aki szintén meghalt). Tuba Ferkó pedig végül megbűnhődik szeretőjének cserbenhagyásáért, Eszti hangja őrületbe, majd halálba kergeti. A falusi szájhagyomány és babona azonban arra utal, hogy a szerelmesek a túlvilágon végül örökre egymásra találtak.

A Petőfi által az irodalom előterébe hozott népi érzésvilág Arany balladáiban éri el fénypontját, amelyekben az egyszerű falusi élet hétköznapjai mögött rejlő babonás és misztikus érzésvilág tárul elénk.