Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
A tragikus sorsú költő öngyilkossága előtt számos megrázó költeménnyel búcsúzott el életétől. Ezek egyike a Karóval jöttél... kezdetű vers, melyben hihetetlen erejű fájdalom és reménytelenség lakozik.
Egy, a léttől már semmit sem remélő ember végső számadása ez: saját magához intéz monológot, és ebben kéri számon tönkrement életét. A hiábavaló reményeket, a folyamatos boldogtalanságot, élete totális értelmetlenségét. Csupa fájdalom a vers, az ember szinte nyújtaná a kezét a költőnek, hogy segítsen - hiába tudja, hogy már rég késő...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.