Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szabó Lőrinc az i.e. 4. században élt kínai filozófus, Dsuang Dszi híres álmát dolgozza fel ebben a versében. A szkeptikus beállítottságú Dsuang Dszi alapvetően azt gondolta, hogy az ember a világnak csak egy nagyon kis részét ismeri, és még az alapvető lételméleti kérdésekre sem tud biztos választ adni.

Így van ez ebben az álomban is - minél többször olvassa el valaki, annál kevésbé lesz biztos önmaga és a körülötte lévő világ realitásában; úgy jár, ahogy Szabó Lőrinc írja az utolsó versszakban: "...és most már azt hiszem, hogy nincs igazság..."