Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

József Attila utolsó jajkiáltásainak, szívszorító életösszegzéseinek egyike ez a költemény, mely mutatja egy ember végső reménytelenségét: számára a lét értelmetlenné vált, úgy érzi nincs mit, nincs miért tennie, nincs hová mennie, nincs kihez fordulnia. A (Talán eltűnök hirtelen...)-ben József Attila leszámol mindazzal, ami számára az életet jelentette - és már csak a megváltó halál eljövetelét várja...