Nagyon vártam, hogy belefoghassak Spiró György legújabb regénye, a Tavaszi Tárlat elolvasásába, és nem is kellett csalódnom. Most nem kellett áttenni a cselekmény helyszínét Varsóba vagy Rómába - az 1956-os Budapest is éppen eleget tud mondani arról, hogy miképpen zajlik egy diktatúra működése, és még inkább: az emberek viselkedése egy egyeduralmi rendszerben.
Fátray Gyula gépészmérnök éppen az 56-os események alatt kerül kórházba egy műtéte miatt, mire kijön, már újra minden a régi. Vagy mégsem? Szokott hétköznapjaiba villámcsapásként hasít egy újságcikk, melyben az ő vezetékneve szerepel. Innentől elindul az államhatalom gépezete, az addigi barátok hirtelen elfordítják a fejüket vagy az utcára túloldalára vágnak át, koholmányokat gyártanak és képesek mindezt a szemébe is mondani...
Spiró zseniális képessége abban áll, hogy képes a fogalmilag mindenki által ismert diktatúrát egy teljesen hétköznapi történetbe átírni - így jut el az ember a regény azon pontjára, ahol ökölbe szorul a keze, káromkodásokat nyom el (vagy nem nyom el) magában, és felteszi a megválaszolhatatlan kérdést: miért? Hogy lehet, hogy ilyen volt? S persze magunkban folytathatjuk tovább: hogy lehet ez ma is még sok helyen a világon? S hogy lehet feltételezni, hogy nem fog ez többé megtörténni...?
Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, Magvető, 2010. 285 p.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.