Feketéllőn, hóban, homályban
a pince fénylő ablakában
faruk kerek,
öt kicsi, térden leskelődve,
nézi, hogy készit a Pék szőke,
nagy kenyeret.
Látják, hogy fehér karja éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.
Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyu Pék régi
kis dalt dudol.
Az ölmeleg piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.
Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen,
s a füstfogott
gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek, s a prücskök
a padlaton,
hogy életet lehell e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
alatt nagyon.
Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények
mind, amikor
bedörmögnek a résen, s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rúdjára forr,
midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek az égi csarnok
fényére mind,
hogy nadrágjuk szétrepedezget,
s a téli szélbe csüngve reszket
rajtuk az ing.
(József Attila fordítása)
Minden idők egyik legkiemelkedőbb költőzsenije és egyben legendás alakja Arthur Rimbaud: nem csoda, hogy verseit a legnagyszerűbb magyar költők fordították le. Fenti művét, A meghökkentek című költeményt pedig mintha József Attilára szabták volna - ahogy a fagyos télben kuporog az öt éhező gyermek, és csodaként éli meg a meleg pékség életet adó kemencéjét: ezt József Attilánál jobban senki nem tudta volna a magyar nyelvnek jobban átadni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.