Feketéllőn, hóban, homályban
a pince fénylő ablakában
   faruk kerek,

öt kicsi, térden leskelődve,
nézi, hogy készit a Pék szőke,
   nagy kenyeret.

Látják, hogy fehér karja éppen
szakít egyet a szürke pépen
   s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyu Pék régi
   kis dalt dudol.

Az ölmeleg piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
   egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen,
   s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek, s a prücskök
   a padlaton,

hogy életet lehell e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
   alatt nagyon.

Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények
   mind, amikor

bedörmögnek a résen, s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
   rúdjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek az égi csarnok
   fényére mind,

hogy nadrágjuk szétrepedezget,
s a téli szélbe csüngve reszket
   rajtuk az ing.

(József Attila fordítása)

Minden idők egyik legkiemelkedőbb költőzsenije és egyben legendás alakja Arthur Rimbaud: nem csoda, hogy verseit a legnagyszerűbb magyar költők fordították le. Fenti művét, A meghökkentek című költeményt pedig mintha József Attilára szabták volna - ahogy a fagyos télben kuporog az öt éhező gyermek, és csodaként éli meg a meleg pékség életet adó kemencéjét: ezt József Attilánál jobban senki nem tudta volna a magyar nyelvnek jobban átadni.