A századforduló egyik kiemelkedő prózai alkotója volt Ambrus Zoltán - sajnálatos módon életrajza és művei kevéssé ismertek, olvasottak. A világ, amelyről ír még az első világháború előtti nagybirtokosi világ: az események lassan peregnek, az emberek nem kapkodnak, nem rohannak - képesek egy-egy komplett évszakot is utazgatással, rokonlátogatással: "semmittevéssel" eltölteni.

A Solus eris is ebben a közegben játszódik: egy nagyhatalmú, de már igen idős nagybirtokos invitálja meg a történet főhősét, egy festőt felvidéki kastélyába. A művész már az odaút során, a vonaton szert tesz olyan megfigyelésekre, melyet aztán nagy meglepetésére később a megérkezése után is hasznosítani tud. Titkok, mendemondák, legendák járják be az ódon kastély termeit - és közben a festő első pillantásra beleszeret Katába, a nagyúr unokájába. Van-e út egymáshoz a két szerelmesnek, vagy győz a kor szelleme és útjukba állnak a hagyományok és a társadalmi elvárások...?

Ambrus írásmódja pontosan olyan, mint maga a történet: lassan pergő, részletekbe menően alapos. Ám nem teszi ez nehézkessé, mert az írás közvetíti azt a hangulatot, mely bő száz éve még élt itt Magyarországon - a nyugodt, elmélázó, ráérős birtokosi életmódot, mely azóta eltűnt a történelem viharaiban. 

Ambrus Zoltán: Solus eris. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972. 262 p.