Mára szinte klasszikussá érett kortárs regény A nyugalom, amely idén tíz éve jelent meg először Bartis Attila tollából. Az Erdélyből származó író történetének helyszíne a kommunizmus végi, rendszerváltás korabeli Budapest a maga minden mocskával és kétes alakjával, kocsmáival, tereivel és temetőivel. S helyszíne egy lakás, ahonnan tizenöt éve nem teszi ki a lábát a hajdan ünnepelt színésznő, és ahol író fia életének minden részlete olyan, mint a legsötétebb rémálom, melyből nincs ébredés.
Tönkrement életek, értelmetlen pillanatok és tettek sora ez a könyv, melyet könyörtelen naturalizmusa még néhol gyűlöletessé is tesz - mégis valahogy van benne valami pislákoló remény, hogy van tovább, hogy van kiút a sorvadásból, az elmegyógyintézetből, a sötét múltból, a beteges szexualitásból; van kiút a fényre, melynek lángját talán éppen a Szabadság hídon találja meg az ember. "Na menjünk" - mondja a főhős Eszternek első találkozásukkor: higgyük azt, hogy ez az író üzenete, menjünk mindig előre és tovább, még ha a világ el is süllyed körülöttünk.
Bartis Attila: A nyugalom. Magvető, Budapest, 2001. 325 p.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.