Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Babits Mihály legkülönlegesebb hangulatú költeménye az Esti kérdés. A vers egyetlen mondatban foglalja magában a költő hosszú gondolatfolyamát a létről és a nemlétről, az örökkévalóságról és az elmúlásról.

Gyönyörű metaforákból és költői képekből áll a vers első harmada, mellyel Babits leírja az este közeledtét, majd különböző képeket társít a sötétséghez, melyek segítségével ha csak pillanatokra is, de sikerül feidéznie egy-egy elmúlt élethelyzetet. Eztán teszi fel a kérdéseket: mire való minden szépség, ha egyszer úgyis eltűnik a végét nem lelő időben? Minden elmúlik, mindennek vége szakad egyszer, minden értelmetlenné válik tehát?

Úgy gondolom, hogy a válasz erre határozott nem. Babits verse nem az elutasítást, az élet értelmetlenségének gondolatát váltja ki, hanem éppen az ellenkezőjét: a pillanat megbecsülését, a természet szépségeinek csodálatát, az emberi élet szép momentumainak értékelését. Az elmúlás hozzátartozik az élet rendjéhez - meg kell tanulnunk együttélni vele.