A Feltámadás az utolsó Tolsztoj nagy műveinek sorában, már csaknem a huszadik században keletkezett. A történet főszereplői a kicsapongó úri életmódot folytató Nyehljudov herceg és az általa erkölcsi fertőbe taszított Katyusa Maszlova. A lányt ugyanis még fiatal korában elcsábította Nyehljudov, és eztán Katyusa élete a lehető legrosszabb irányt vette: prostituált lett Moszkvában. A herceg a bíróságon látja viszont a lányt, akit ártatlanul ítélnek el, és ekkor hirtelen megvilágosodik: ez az Oroszország milyen igazságtalan, itt minden rosszul működik, az egyház képmutató, a bűnösök ártatlanok, az ártatlanokat elítélők ily módon bűnösök, mindenki korrupt és a rendszer rabja. Ez a felismerés, no meg a Katyusa miatt felébredt bűntudata veszi rá életének gyökeres megváltoztatására.

Ám a regény, mely kezdetben még a két főszereplő viszonyán keresztül mutatja be a világot szép lassan átalakul egy, a fennálló rendszert talán már túl sötéten ábrázoló tényanyaggá. Tolsztoj számtalan szereplő sanyarú sorsát, vagy éppen értelmetlenül úrias életvitelét tárja szemünk elé sorozatban - csakhogy közben megfeledkezik főszereplőiről. A történet struktúrája szétesik, a befejezés összecsapott, a sok szereplő közül nincs alkalmunk egyiket sem igazán alaposan megismerni.

Dacára a néhány helyen kissé elnagyolt jellemábrázolásnak, azért Nyehljudov alakja mégis maradandó, és érvényes ma is. Olyan ember ő, aki belátja, hogy a rendszer rossz, és mindennek a tetejébe még tenni is próbál valamit ellene. Tulajdonképpen nem Katyusa, hanem maga miatt kíséri el az elítélteket Szibériába: azért, mert tudja, hogy ő maga csak így találhatja meg boldogságát. Elveti a megszokott kényelmes, ámde jelentéktelen életmódját; földjét felosztja a nincstelen parasztok között, majd a száműzöttekkel együtt utazik hónapokon keresztül. Segít másokon és közben magán is, hiszen lelki nyugamat és boldogságot nyer jó cselekedetei tudatában.

S bár Tolsztoj hajlamos egyvalamit csak egyféleképpen bemutatni, azért az leszögezhető, hogy a összességében nem téved a 19. századi Oroszország önkényének, hivatali rendszerének és igazságszolgáltatásának bemutatatásakor. Fényűző gazdagság és szörnyűséges nyomor él egymás mellett a cári világban - és ami még ennél is megrendítőbb, hogy ezt a rendet kevés kivételtől eltekintve mindkét fél megváltoztathatatlannak tekinti. S az már megint valami jellegzetesen orosz, hogy akkor sem lesz jobb a helyzet, amikor majd minden megváltozik...

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Feltámadás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978. 614 p.

A modern dráma egyik legnagyobb mestere a Római Birodalom bukásához kalauzol el egy sajátos nézőpontból. Az utolsó római császár, Romulus Augustus valóságban még gyermek volt, mikor Odoaker megfosztotta trónjától, ám a szokással ellentétben nem ölte meg, hanem egy villát bocsátott a rendelkezésére.

Dürrenmatt szatirikus tragikomédiájának ez jelenti az alapját. Romulus itt érett férfi, aki tudja: visszafordíthatatlanul ütött birodalmának utolsó órája. Nem is foglalkozik szinte semmi mással campaniai villájában, csak egyetlen hobbijával, a tyúktenyésztéssel. Nem érdeklik a csatavesztések, az üres államkincstár (bevételszerzés céljából a római császárok mellszobrait adja el potom pénzért egy műkereskedőnek...), csak az, hogy a baromfiudvar hány tojást termelt. Juliával, a császárnével folytatott párbeszéde világítja meg gondolkodásmódját közvetlenül a germán bevonulás előtt:

ROMULUS
Ez az. Politikai belátásom a semmittevés.

JULIA
Ehhez nem kell császárnak lenni.

ROMULUS
Semmittevésem éppen ettől kapott értelmet. Magánemberként henyélni: teljesen hatástalan.

JULIA
Császárként henyélni: az államot veszélyezteti.

ROMULUS
Na látod.

JULIA
Mit akarsz ezzel mondani?

ROMULUS
Megfejtetted lustálkodásom mélyebb értelmét.

JULIA
De hiszen ez lehetetlen; csak nem akarod azt mondani, hogy kétségbe vonod az állam szükségességét?

ROMULUS
Nem vonom kétségbe az állam szükségességét, de igenis kétségbe vonom a mi államunk szükségességét. Mert világbirodalommá vált, és ezzel nyíltan intézményesítette a gyilkosságot, fosztogatást, sarcolást és erőszakot más népek kontójára. És akkor jöttem én.

JULIA
Végképp nem értem; ha ez a véleményed a római világbirodalomról, akkor miért éppen császár lettél?

ROMULUS
A római világbirodalom már évszázadok óta csak azért maradhatott fenn, mert császára van. Nem volt tehát más választásom, mint császárrá lenni, hogy likvidálhassam a birodalmat.

Dürrenmatt drámája a történelem szatírája: kigúnyolása a nagy történelmi korszakváltásoknak, az uralkodók egyéni hóbortjainak, és egyáltalán magának a történelemszemléletnek, mely könnyen mond ítéletet a múltról, és annak eseményeiről.

Friedrich Dürrenmatt: A nagy Romulus. Interpopulart, Budapest, 1995. 86 p.

Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
   Körülállja egynehány fa,
   Tovanyúlik rémes árnya;
   S körül űli a tanyáknak
   Szép legénye, szép leánya.

"Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
   Ki először piros csőt lel,
   Lakodalma lesz az ősszel.
   - Tegyetek rá! hadd lobogjon:
   Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
   Sanyarú volt beleszokni:
   Napon égni, pirosodni,
   - Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
   Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
   Mint a búza, piros, teljes,
   Kerek arca, maga mellyes,
   - Teli a hold, most buvik fel -
   Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
   Maga oly bús... mi nem éri?
   Furulyája mindig sí-ri,
   - Aha! rókát hajt a Bodré -
   Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
   De ha álom ért reájok,
   Odahagyta kis tanyájok'
   - Töri a vadkan az "irtást" -
   Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
   Hova jár, mint kósza lélek,
   Ha alusznak más cselédek?...
   - Soha, mennyi csillag hull ma! -
   Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
   Dalos Eszter nem kiséri,
   Maga halvány, dala sí-rí:
   - Nagy a harmat, esik egyre -
   Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
   Éje hosszú, napja bágyadt,
   Szive sóhajt - csak egy vágyat:
   - De suhogjon az a munka! -
   Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
   Dalos Eszter csak nem jött ki:
   Temetőbe költözött ki;
   - Az a Lombár nagy harangja! -
   Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
   Ki-kimén a temetőbe
   Rossz időbe', jó időbe':
   - Kuvikol már, az ebanyja! -
   "Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,*
   Dalos Eszti hangja közte,
   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -
   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
   Kapaszkodnék, de nem éri,
   Feje szédűl: mi nem éri?...
   - Tizenkettőt ver Adonyban:
   Elég is volt ma regélni. - "

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
   Magasan a levegőben
   Repül egy nagy lepedő fenn:
   Azon ülve muzsikálnak,
   Furulyálnak, eltünőben.

(1877 júl. 15)

* - Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük
áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami
nagy, kiterült ponyván repülnek tova.- A. J.

Arany János kései korszakának egyik legszebb darabja a Tengeri-hántás. Kapcsos könyvének lapjain a Margitsziget fáinak árnyai alatt a népi, falusi élet legendái elevenednek meg. A kukoricát fosztó fiatalok a tűz köré gyűlve hallgatják a régi, tragikus történetet Dalos Esztiről és Tuba Ferkóról, az este múlását minden verszakban egy-egy, a történetből "kiszólt" sor mutatja.

Arany mesterien szerkeszti meg a költeményt, melyben néha csak egy-egy szó vagy toldalék utal a történet fontos részleteire ("itt nyugosznak fagyos földbe" - tehát Esztinek gyermeke is született, aki szintén meghalt). Tuba Ferkó pedig végül megbűnhődik szeretőjének cserbenhagyásáért, Eszti hangja őrületbe, majd halálba kergeti. A falusi szájhagyomány és babona azonban arra utal, hogy a szerelmesek a túlvilágon végül örökre egymásra találtak.

A Petőfi által az irodalom előterébe hozott népi érzésvilág Arany balladáiban éri el fénypontját, amelyekben az egyszerű falusi élet hétköznapjai mögött rejlő babonás és misztikus érzésvilág tárul elénk.

 "Mókás dolog az élet - a könyörtelen logika rejtelmes rendje egy hiábavaló cél érdekében. A legtöbb, amit kaphatunk tőle: önmagunk megismerése - az is túlságosan későn érkezik - a kiolthatatlan megbánás aratása."

Conrad talán leghíresebb műve ez a kisregény, melyet 1902-ben írt meg. A történet maga önéletrajzi ihletésű, hiszen Conrad is járt fiatalkorában Afrikában, és ő is részt vett egy hasonló expedíción, amelyen Marlow, a történet egyik főszereplője, egyben narrátora. Jól ismerte tehát a gyarmatosítás embertelen körülményeit.

A történet kezdetén még Londonban vagyunk, egy gőzős fedélzetén. A nap már lenyugvóban. Ekkor kezd bele Marlow, egy öttagú csoport füle hallatára egyik történetébe. Marlow több műben is megjelenik, mint narrátor és szereplő, sokan magával az íróval azonosítják. Önként jelentkezik egy expedícióra, mely azt a feladatot kapja, hogy kutassa fel a Kongó-medencében a híres Kurtzot, a leghíresebb elefántcsontvadászt, akiről már régóta nincs hír. Marlow el is indul, végül el is éri célját, megtalálja Kurtzot, aki végül kezei között hal meg.

A történet akkor igazán meghökkentő, ha történelmi kontextusba helyezzük. Az időpont a századforduló, Anglia a világ leghatalmasabb országa, és szinte mindenki egyetért abban: kötelessége civilizálni az elmaradott országokat, mert ez egyszerűen küldetése. Teljes az optimizmus abban a tekintetben, hogy mindez sikerülni fog. Egyedül Conrad az, aki észreveszi azt, hogy a gyarmatosítás bizony nem álma az őslakosoknak, sőt: egy erőszakos behatolásként észlelik az ő területükre. A rabszolgaságot, a kifosztást, a kínzást és a nyomort bizony nehéz a haladás bizonyítékaként értékelni. Conrad hihetelenül jó leírásokat használ mind a fekete bennszülöttek nyomorúságának leírására, mind a fehér ember által létrehozott telepek működésképtelenségére. Marlownak azért kell vesztegelnie az egyik állomáson, mert a hajójához nem képesek sarokszöget (!) szerezni. Szinte szimbólum ez: még a legalapvető dolgok is hiányoznak, mindent a korrupció ural, és nevetséges apróságokon bukik meg egy-egy lehetőség a fejlődésre.

Bár Kurtzot csak a történet végén vesz részt aktívan a könyv cselekményében, az egész művet áthatja az ő személyisége. Kurtz igazi tehetség: amellett, hogy képes az emberekre lenyűgöző hatást gyakorolni ért a kereskedelemhez, sőt, még fest is. A festményének is szimbolikus jelentősége van a műben: a sötétségben egy fáklyát tartó embert ábrázol. Ez lenne maga Kurtz? Lehetséges. Ám hiába kiemelkedő talentum, neki is meg kell hajolni az őserdő törvényei előtt: felettesei nem nézik jó szemmel tevékenykedését, ráadásul szervezetét teljesen kikészíti a fehér ember számára megszokhatatlan esőerdő, és a hazaúton meghal. Utolsó szavai mindent elárulnak: "Borzalom! Borzalom!"

A sötétség mélyén azért remekmű, mert bő száz oldalba sűríti Conrad egészen kivételes regényírói művészetét. Elképesztően választékos szókincsét, remek leírásait, lenyűgöző karakterjellemzéseit, pontosan megszerkesztett narrációs technikáját. S hogy mindemellé egy egészen tökéletes társadalomkritika is társul - ez az, amit nagyon nehéz utánozni.

Joseph Conrad: A sötétség mélyén. In: Joseph Conrad: A haladás előőrse : Kisregény és elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979. 531 p.

Ulickaja Surik Korn személyében egy mindenki által szeretett, mégis magányos fiatalember történetét írja le ebben a regényében. Surik ugyanis egy olyan fiú, aki mindent hajlandó megtenni, amire a környezetében élő és felbukkanó nők kérik. Apja korán meghalt, nagyanyja nevelte fel kímélvén betegségre hajlamos anyját. Jelizaveta Ivanovna halála után így Surik feladata lett a háztartás és anyja ellátása, amit lelkiismeretesen teljesít is.

Eközben azonban segít minden nőnek, aki rászorul. Végig kitart az idősebb festőnő mellett, aki még egész fiatalkorában csábította el; megeteti a macskáit, és neki ajándékozza hétfő estéit. Feleségül veszi egyik egyetemi csoporttársát csak azért, hogy az ne szüljön törvénytelen gyermeket. Ha a nők megnyugtatásához le kell feküdnie velük, hát megteszi azt is, végülis nem nehéz... Ily módon számtalan "szeretőre" tesz szert, akik azonban csak kihasználják jólelkűségét, de szeretetet nem adnak neki, Surik mindeközben nem veszi észre, hogy nincs saját élete, hiszen minden idejét a munkával, anyja és más nők ápolgatásával tölti.

S végül hiába tűnik úgy, hogy mindenkin segít, a tettei gyakran rosszul sülnek el. A sánta idősödő főnökének sikerül ugyan teherbe esnie, ám a megnövekedett súlyt nem bírja a rossz lába: elesik, a gyerek halva születik, és még teljesen le is rokkan hátralévő életére. A labilis idegrendszerű Szvetlanával is foglalkozni kezd, ám a lány végül öngyilkos lesz, amikor Surik nem megy el hozzá.

Surik valódi arcát a legutolsó fejezetben gyerekkori szerelmének, Liljának a naplójából ismerhetjük meg: "Rettentően kedves és teljesen aszexuális. Olyan régimódi. Az anyjával lakik, csupa ósdiság és por. Érdekes lenne tudni, van-e Suriknak valami magánélete. Nem úgy néz ki. Nehezen bírom elképzelni. Egyáltalán, van benne valami különös: mintha kicsit szent lenne. De tiszta balfék. Szegény Surik." Igen szegény Surik: egész fiatalságát másokra áldozta, és cserébe nem kapott semmit, és ezt észre sem vette...  

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik. Magvető, Budapest, 2007. 461 p.

Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.

Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha.

Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.

Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.

Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.

Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higyjünk hát a van-vagy-nincs Urnak.

Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.

Ady istenes verseinek egyik legszebbje a Menekülés az Úrhoz: fájdalmas keresése valaminek, ami irányítja az emberi létet. Visszaemlékszik a "tiszta" múltra, mikor még Isten helye megkérdőjelezhetetlen volt az emberek felett, s arra jut, hogy jobb volt az a kor, mint a mai világ, mikor "a Pokol muzsikál", és megrendült a kereszténységben való feltétlen hit.

Ady Isten-képe nem állandó, hiszen állandóan vizsgálja önmagát, hogy megtalálja az utat a saját istenéhez. S hasonlóan Pascalhoz, ő is úgy jut el hozzá, hogy meggyőzi magát: nincs jobb választása, mint a hit a "van-vagy-nincs" Úrban. Az utolsó két versszak gyönyörűen kifejezi mindezt. Nem azt kutatja, hogy van-e Isten, számára nem az a fontos. Akár van, akár nincs: hinnünk kell benne. Miért? A válasz a költemény utolsó három sora. Egy transzcendens lény totális tagadása beláthatatlan következményekkel jár - pontosan ez az, amit Ady is nagyon jól látott és tudta, hogy ezzel az emberiség egésze nem képes megbirkózni. 

1895. Ez a regény megjelenésének időpontja, ami azért különösen fontos, mert alig több mint száz év telt el azóta. Thomas Hardy Lidércfényét a korabeli angol kritika olyannyira "szétszedte", hogy azok hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.

S hogy miért? A Lidércfény egy Jude Fawley nevű fiú története, egy jobb sorsra hivatott szegény fiatalemberé, aki szellemi adottságaival és szorgalmával sokra vihetné, ám élete mégis nem más, mint egy szenvedéstörténet. Tapasztalatlan kamaszként ugyanis szerencsétlen módon belekényszerítik egy házasságba egy egyszerű helyi lánnyal, Arabellával. Jude haloványan pislákoló reménysugarai is kialszanak azzal kapcsolatban, hogy esetleg lehet valami belőle, több, mint egy kőfaragó.

Aztán mégis bemegy a városba, miután Arabella két év után elhagyja, és beleszeret a szép és művelt Sue Bridehead-be, aki legnagyobb balszerencséjére unokatestvére, és mellesleg szintén házas. A szigorú viktoriánus hagyományok által vezetett társadalom hallani sem akar erről a törvénytelen kapcsolatról, magukra maradnak. Gyerekeik lesznek, s amikor már-már úgy tűnik, hogy a körülményekhez képest nyugodt életük lehet, akkor legidősebb fiuk - a furcsa Idő Apó - felakasztja fiatalabb testvéreit és saját magát is. Sue ezt már nem bírja ki, az ég büntetésének gondolja a szörnyű események sorozatát, és visszatér férjéhez. Jude-ot is ráveszik (részegen), hogy térjen vissza feleségéhez, ám ő nem bírja ki a lány nélkül: utolsó látogatásakor súlyosan megbetegszik, és egy év múlva meghal.

Hardy egyetlen szerencséje, hogy nem pár száz évvel korábban élt: akkor valószínűleg máglyán végezte volna... Az egyház vezetői felháborodottan utasították el annak a gondolatát is, hogy a házasság felbontható, még akkor is, ha az mindkét fél számára katasztrófa. Exeter püspöke nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok a Jude, the Obscene címet adták neki az eredetit kifigurázva. (Jude, the Obscure)

Hardy viszont a két fiatalban nem látott mást, mint egymás szerelméért és saját boldogságukért küzdő érző emberi lényeket. S mintha egy Kafka-művet olvasnánk: Jude annak ellenére küzd egy célért egész életében, hogy tulajdonképpen egy pillanatra sincs esélye azt elérni. Csak kívülről láthatja a városi iskola falait, s Sue-val való szerelmüket is beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Jude-ot például abban a pillanatban elutasítják a munkahelyéről, amint kiderül a kapcsolatuk.)

Száz év alatt nagyot fordult a világ, sőt Hardy-t már az első világháború után "rehabilitálta" a fiatal írónemzedék elődeik vakságáért. "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is." - így köszöntötte egyikük 1921-ben, a 81. születésnapján. A Lidércfény bemutatja a viktoriánus kor árnyoldalait is, amelyet talán kevéssé ismerünk, és emellett hordoz magában napjainkra is érvényes üzenetet: nem szabad, hogy a társadalom ekkora gátat emeljen tagjainak boldogulása elé. 

Thomas Hardy: Lidércfény. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1971. 434 p.

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Edmund Spenser a reneszánsz angol irodalom képviselője, I. Erzsébet korának egyik legkiemelkedőbb képességű költője. Szerelmes költészetének legszebb darabja a Homokba írtam kedvesem nevét című szonett. Szinte magunk előtt látjuk a költőt, ahogy a hullámverte tengerparton újra és újra belerajzolja kedvese nevét a homokba dacára annak, hogy tudja: munkája hiábavaló. S mikor a lány saját pusztulásáról beszél, elviselhetetlen fájdalmat érez, és csak örök szerelmében való hitével tud az elmúlás könyörtelenségén felülemelkedni.

Hiába több mint négyszáz esztendős már Spenser költeménye, ma is mélyreható érzelmeket vált ki, hisz a szerelemről csak időtlenül lehet költeményeket írni. S ha egyszer elfogyna minden szépség az emberek világából, a szerelem akkor is biztosan megmaradna... 

Mészöly eme rövid stílusbravúrja a második világháború utáni időkben játszódik a somogyi dombok között. "Néhány jelentéktelen körülmény részletes ismertetése" - olvasható az alcímben, melyből egyértelmű, hogy az író valami különlegessel, valami különlegesen nehézzel próbálkozik. Voltaképpen nem tesz mást, mint leír egy mozdonyra váró vonatvagont, és annak utasait.

Mindannyiuknak külön története van, s mivel 1946 nyarán a közlekedés még nem éppen ideális, csaknem fél napot töltenek el T. állomáson. Így nem csoda, ha a narrátor-írónak van ideje arra, hogy minden útitársát megfigyelje és leírja, és hasonlóságokat és emlékeket idézzen elő a múltból: képeket egy régi mulatságról vagy a frontról. Az üvegszemét törölgető vak, a Magas és Alacsony kettőse, a gyermekét különleges gonddal óvó Borbála, a töltényekkel szűkösen ellátott vadkilövő és persze Cseprikálovics Borbála alakja hétköznapi lenne, ha Mészöly nem ruházná fel őket valami mitikus különlegességgel. A falusi emberek egyszerűsége és a háború sújtotta ország képe együtt teremti meg a mindennaposnak tűnő utazás nem mindennaposnak tűnő élményét.  

S még arra is van gondja Mészölynek, hogy az utolsó oldalak egyikén, csak úgy mellékesen közölje narrátora: ő, és a vonat csaknem összes utasa halott. Ugyanis nem sokkal a hajnali indulás után a szerelvény összeütközik egy szembejövő vonattal, és darabokra szakad. Így az állomáson eltöltött este az utasok életének utolsó estéjévé válik - az ily módon félbeszakadt tervek és sorsok így még érdekesebbé, de egyben megfoghatatlanná válnak, és örökre a vonat roncsai közt temetődnek el.

Mészöly Miklós: Bolond utazás. In: Mészöly Miklós: Bolond utazás. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004. 166 p.

Iszaak Babel Odessza zsidó negyedében, Moldovankában született még a 19. században. Az Odesszai történetek négy novellája (A király, Odesszában ezt így csinálták, Atya, Kozák Ljubka) ennek a zsidó közösségnek az életét mutatja be a századforduló idején, a kommunista hatalomátvétel előestéjén. Gengszterek, kereskedők, fűszeresek, kocsmárosok mindennapjait, akik a virágzó kereskedőváros csempészárui révén tesznek szert vagyonukra.

Babel életében nem sokat írt, inkább csak novellákat, amelyeken azonban sokat dolgozott. Rövid mondataival és feszült dialógusaival teremti meg művei egyedi hangulatát. Benya Krik, a Király; Tartakovszkij, a "másfél zsidó"; a félszemű Froim Gracs; Ljubka Snejvejsz, másnéven Kozák Ljubka: egy-egy jellegzetesen zsidó történetnek a főszereplői, akik híres-hírhedté tették a 20. század eleji soknemzetiségű Odesszát és annak kikötőjét. Mára ennek már csak az emléke maradt, minden elveszett a szovjet uralom süllyesztőjében...

Iszaak Babel: Odesszai történetek. Noran, Budapest, 2007. 156 p.

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Thomas Mann hatása óriási volt Európa egész értelmiségére, főleg akkoriban, mikor egyre közelebb jutott a kontinens egy újabb szörnyű világháborúhoz. 1937 januárjában érkezett Budapestre Mann, és a Zeneakadémián tartott felolvasóestet. József Attila őt szerette volna üdvözölni ezen költeményével, ám végül nem kapott lehetőséget a felolvasására.

József Attila Mannt, mint az egyetemes európai hagyomány megőrzőjét tünteti fel, aki mintegy fáklyaként világít az őrült elméletek sötétjében. Annak a sok-sok "gyermeknek" kell életével erőt adnia, akik már alig tudnak ellenállni a diktatúrák nyomásának. "Az igazat mondd, ne csak a valódit" - szólít fel keserűen József Attila, hiszen az igazságtól fosztják meg a legtöbb embert, mindössze annak látszatát nyújtják nekik. Az igazi ember egyre kevesebb, a küzdelem egyre reménytelenebb. Ráadásul olyan "fehérek", jellemzően honfitársak ellen, akik azonban nem érdemlik meg az "európai" jelzőt, hiszen tagadják azokat az erkölcsi értékeket, melyeket Európa hagyománya megkövetelne.

A Thomas Mann üdvözlése így válik sokkal többé egy szimpla alkalmi köszöntőnél: József Attila az európai kultúra bukását vizionálja. A szellemi sötétségben már csak néhány kivételes alkotó csillaga tündököl - köztük legfényesebben Thomas Manné.

A világirodalom egyik legnagyobb írójának egyik legnagyobb műve. Ezzel a - kissé közhelyszerű - igazsággal valószínűleg sokan egyetértenek. A világirodalom legzseniálisabb műve - ez már persze személyes vélemény. A varázshegy nem pusztán egy regény. Egy enciklopédikus műremek egy olyan világról, melyet eltörölt a föld színéről a "mennykőcsapás".

A történetnek két főszereplője van. Az egyik Hans Castorp, ez az "egyszerű, noha kellemes" hamburgi fiatalember, kereskedők utóda, klasszikus századelejei polgárcsalád leszármazottja. Unokaöccséhez utazik fel látogatóba, a festői svájci Davosba, a Berghof szanatóriumba. Eredetileg három hetesre tervezi a látogatását - ám ehelyett végül hét hosszú évet tölt el a településen. Hosszú évet? Mennyire? Hans Castorpnak és a szanatórium többi lakójának van ugyanis egy félig titkos, félig viszont tökéletesen ismert társa: az Idő.

Az Idő, a másik főszereplő, mellyel a lakók oly bőkezűen bánnak, hogy Hansunk a történet elején még csodálkozik is rajta. Ám hamarosan ő is "fenti" lesz, aki lenézi a "lenti" egészségeseket és turistákat. Elfelejti múltját, átadja magát azoknak az élvezeteknek, amelyek a betegek felségjogai közé tartoznak. Placet experiri - a kísérletezés öröm - veszi át a jelszót "tanítójától", az olasz Settembrinitől, és idejét ezentúl a tudomány, a lélek és a társadalom megismerésének szenteli.

A történet többi szereplője akarva-akaratlanul ebben segíti. A katonai pályára készülő, mindig akkurátus és a lenti jövőjét szem előtt tartó Joachim, aki sokáig visszatartja régi életének teljes elfeledésétől. A derék Settembrini, aki felvilágosodás és a világköztársaság híveként óvja az általa sötétnek és misztikusnak tartott gondolatoktól. Örök ellenfele, a zsidó születésű, de jezsuitává lett Naphta viszont mégis megismerteti vele a terror és az elnyomás eszméjét, mely szerinte egyetlen megoldás az emberiség problémájára. Madame Chauchat, az orosz asszony, aki ferde metszésű, kirgiz szemeivel a Kelet képviselője, és nem vesz tudomást a társadalmi szokásokról, hanem hanyagul és flegmán az életet, mint soha vissza nem térő lehetőséget mutatja be. A holland Peeperkorn, aki pusztán megjelenésével lenyűgöz mindenkit, és gesztusaival úgy uralkodik népén, mint egy király. S végül a két orvos: a titokban művészlélek Behrens, és az emberi lelket misztikumba hajlóan tanulmányozó Krokowski.

Hans Castorp ily módon bebocsáttatást nyer az emberi test és lélek elemzésébe, meghallgathatja Settembrini és Naphta végeláthatatlan vitáját a történelemről és a legfontosabb társadalmi kérdésekről, majd láthatja, hogy a szavaikat hogyan némítja el egy egyedülállóan csillogó jelenség, Peeperkorn képe. S emellett ott van Madame Chaucat, aki iránt érzett szerelme a társadalomból való bűnös kilépést jelenti számára (ennek legfőbb jele, hogy csak tegezni hajlandó az asszonyt).

Ám mindezek mellett nem szabad elfelejteni: Thomas Mann stílusa nem egy történészé, hanem egy szépíróé. Nem csak a hegy varázsolja el a szereplőit, hanem ő is az olvasót: odavarázsol bennünket a Berghofba, együtt étkezünk, együtt hőmérőzünk, együtt beszélgetünk mindenkivel. S közben mintha felettünk is elrepülne az Idő. S elérkezünk a hét év végéhez, és kitör az a háború, mely átadta a múltnak ezt a "régi kort", melyet Hans révén annyira jól megismertünk és megszerettünk.

Mann azt mondta, hogy A varázshegyet mindenképpen kétszer kell olvasni ahhoz, hogy élvezhető és érthető legyen, akkor tud már figyelni az ember a részletekre is. Ezért akinek az életét heteken, netán hónapokon keresztül kitöltötte a regény, és elért az utolsó laphoz, ne csüggedjen: kezdje újra! S aztán megint újra...  

Thomas Mann: A varázshegy. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974. 886 p.

Forgódva forgószélben sebesen,
nem hallgat a sólyom solymászra sem.
A centrum gyönge: minden szétröpül,
a világ csupa zűr, kivül, belül.

Vérszutykos ár csatangol s mindenütt
megfúl az ártatlanság ünnepe.
A jóknak nincs hite, a gonoszok
intenzitása véres szenvedély.

A kinyilatkoztatás már közel,
már közelít az új Eljövetel,
a Második! S míg elröppen a szó,
hatalmas képpel a Spiritus Mundi
szemem zaklatja: sivataghomokban
oroszlántestű emberfejű lény
les rám, a szeme gyilkos, mint a nap.
Lassún mozdítja combjait, körötte
rívó madarak árnya tántorog.

Sötétség újra. De én már tudom,
hogy húsz évszázad érzéketlen álma
szörnyet fogan s az bölcsőt követel.
Hát nem dúvad, ki időt szimatolva
születni cammog Betlehem felé?

(Nagy László fordítása)

Az első világháború csaknem az összes jelentős gondolkodóra és íróra erős hatást gyakorolt: szétrombolta a régi világot, s helyette beköszöntött egy új, mely szinte csak szenvedést és gyötrelmet hozott. Yeats is közéjük tartozott: meggyőződése volt, hogy a nyugati kultúra 2000 éves ciklusának a végéhez közeledik. A romokban álló kontinens és az orosz forradalom inspirálta ezt a költői látomást.

A szörny, melyet kétezer év alatt megteremtett a nyugati civilizáció, elindul Betlehem felé, hogy egy új korszakot nyisson. Krisztus szülővárosa Yeats képzeletében egy újabb ciklus szülőhelye lesz, mely megérdemelt pusztulásba sodorja világunkat. Vajon ha Yeats élne még, mit mondana, odaért-e már...?

Ahogy a cím is utal rá, ez egy orosz történet egy angol szerző tollából. Ám Conrad nem látatlanban ír, hiszen lengyel születésüként fiatalkorában saját bőrén érezhette a cári Oroszország elnyomását (apját lázító tevékenysége miatt száműzták is a lengyel földről). A regényen végigvonul ez az ellentét: a kelet és nyugat különbözősége, mely általában összebékíthetetlen egymással.

Kirill Szidorovics Razumov diák a szentpétervári egyetemen. Nincs családja, csak egy pártfogója - a tanulás az egyetlen lehetősége az életben. Egyik nap azonban kis padlásszobájába visszatérve ott találja Haldint, aki közli vele, hogy éppen most robbantotta fel az egyik minisztert, az elnyomás egyik legszörnyűbb letéteményesét. Razumovot csak futólag ismeri az iskolából, de szótlanságában nagy szellemnek tartja, emellett "neked nincs senkid, nincs családod, senkit sem érne bántódás, ha ez a dolog valamiképpen mégis kitudódna."

Razumov életének ezzel vége. Egy fanatikus önző felsőbbségének őrültségével tönkretette élete eddigi munkáját. Hiába adja fel Haldint hosszú tépelődés után, ő már gyanús lesz. S aki Oroszországban "gyanús", az már elveszett ember. A rendőrfőnök is tudja ezt, s szép finoman közli is a fiúval. Nincs más megoldás: Razumov kém lesz Genfben, ahol emigráns orosz forradalmárok szervezkednek a birodalom ellen.

Razumovot szívesen fogadják, ugyanis azt hiszik, ő Haldin legjobb barátja, és segített neki a merényletben. Ez előnyére válik, ám Genfben vannak mások is, akikkel elviselhetetlenül nehéz a találkozás: Haldin anyja és húga, akik valósággal istenítik a fiút, és Razumov személyében megoldást keresnek a fiú halálára. Miss Haldin gyönyörűsége és közvetlensége az őrület szélére taszítja Razumovot, s amikor már egy újabb félreértés megkérdőjelezhetetlenné teszi az emigránsok szemében ál-személyiségének valódiságát, akkor nem bírja tovább: a lázadók összejövetelén feladja magát.

A történet narrátora egy Genfben élő angol tanár, aki a két orosz nővel tartó szoros kapcsolatából, és Razumov naplójából eleveníti fel az eseményeket. Conrad végig ügyelt arra, hogy kihangsúlyozza azt, amire a címben is utalt: a nyugati ember nem értheti meg azt, ami az orosz lelkekben lejátszódik; nem értheti meg azt a küzdelmet, amit a cári önkényuralom ellen vívnak; és nem értheti meg azt a reménytelenséget, mely a legtöbb orosz ember életére jellemző.

Razumov tragédiája abban rejlik, hogy egy ember önkényes döntésével teljesen tönkremegy az élete, egy forradalmár puszta jelenlétével elveszi minden reményét a jövőjére nézve. Még egy esélye lehetne: jól végezni a besúgó munkáját, ám ezt lehetetlenné teszi Miss Haldin iránt érzett szerelme és felborult lelki világa. Hiába tudja, hogy igazából Haldin árulta el őt, és nem ő Haldint, nem bír a gyászoló két nő szeretetével együtt élni. 

Razumov sorsáról nem ő, hanem mások döntenek: Conrad történeteinek visszatérő motívuma ez, és érezzük benne a szörnyű jóslatot, mely beigazolódott az embertelen 20. század folyamán.

S még egy rövid részlet:

"De mi a boldogság? ... Az örömteljes várakozás ez a boldogság - ennyi és nem több. Valamilyen vágy beteljesülésére, valamilyen szenvedélynek, szerelemnek, becsvágynak, gyűlöletnek - igen, kétségtelenül a gyűlöletnek is - a beteljesülésére várakozni. Szerelem és gyűlölet. És az életveszedelmek elől menekülni, félem nélkül élni, ez is boldogság. Ennyi az egész. Félelem nélküliség - örömteli várakozás."

Razumov gondolatmenete ez - természetesen akkor, amikor retteg attól, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban betoppanhat hozzá, és tudja, hogy egyetemi tervei immár szép álmok lehetnek csupán. Se félelem nélküliség, se örömteli várakozás...

Joseph Conrad: Nyugati szemmel. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. 343 p.

Gerard Walschap, a modern flamand irodalom egyik megújítója, Houtekiet című regényét 1939-ben vetette papírra. Egy képzeletbeli falu, Deps megteremtését, életét írja le, melyet a történet főszereplője alapított. Jan Houtekiet különleges ember. Teljes mértékben a társadalmon kívül éli a világát; a környékbeli emberek rémtörténeteket gyártanak róla, melyek szerint "Houtekietnek szeméig fut fel a szakálla, haja a szemöldökét söpri, koromfekete mindene. Karja térdéig ér, az egész ember nem nagyobb egy méter ötvennél, de a válla egy méter széles is megvan. Szörnyeteg."

Dacára e rémhíreknek, Lien, a fiatal szolgálólány beleszeret, ahogy megpillantja. Deps akkor még nem más, mint átjárhatatlan vadon. Houtekiet világa: szabad és törvények nélküli világ. Liennel letelepednek itt. A falusiak persze mondják, hogy úgysem bírják soká, ehelyett azonban újabb és újabb telepesek érkeznek, akik nem tűrik a gróf fennhatóságát. Deps megtelik élettel. Vitás kérdésekben kizárólag Houtekiet dönt. Ő jelöli ki a házhelyet, ő gyógyítja a betegeket, ő rendezi el a vitákat. Emellett viszonya van a falu összes asszonyával. Minden nőnek van legalább egy kis Houtekiete a gyermekei közt.

Ám ahogy nő a népesség, úgy hozzák magukkal a régi beidegződéseket. S amikor megtörténik az első haláleset, s Houtekiet nem megszentelt földbe temetkezik, akkor az emberek elkezdik magukat rosszul érezni. Mégiscsak kellene egy temető és egy templom - mondogatják Houtekietnek, ha összeszedik a bátorságukat. Ő viszont nem érti: mit számít az? Hiszen aki meghalt, annak már úgyis mindegy.

Egy nap megunja az egészet, és elmegy. Újra szabadnak akarja érezni magát, és két és fél évig nem tér vissza. Mikor visszajön, beadja a derekát, és felépíti a templomot. S eztán minden vasárnap felmegy a tornyába, ott ül, és nézi a lába előtt elterülő Depset.

"A Houtekiet Walschap írói életművének csúcspontja: szélviharszerűen kavargó, sodró lendülettel megírt, különleges stílusú prózaremek. ... arról szól, hogy társadalmi formák és emberi tartalmak elleni totális szembefordulás nem járható út számunkra, egymásra utalt, szerelemre, barátságra, értelmes együttélésre vágyó, hétköznapi emberek számára."  

Gerard Walschap: Houtekiet. Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1996. 207 p.

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

A vers Kosztolányi Számadás című kötetében jelent meg, nem sokkal a költő halála előtt. Már az első sornál érezzük, hogy itt valami különleges készül, mintha Kosztolányi leültetne minket maga mellé, és egész életének tapasztalatát próbálná átadni egy versbe sűrítve. Egy versbe, mely igazából egy történet, egy mese a világban fellelhető szépségről, a valódi boldogságról, az élet értelméről.

Mesél az emberi lét múlandóságáról, melyet az idő könyörtelenül kikezd, s arról a mókuskerékről, melyből annyira nehéz kitörni. S miközben ezen gondolkodik - szinte látjuk magunk előtt a fel-alá járkáló Kosztolányit -, egyszer csak felnéz az égre, és meglátja azt a csodát, melyről eddig ötven év során nem vett tudomást. A véges emberi élettel szemben ott a végtelen ég, mely egyformán gyönyörű mindenkinek, melyet ugyanolyannak látunk kisgyermekként, mint öregemberként, és amely szépségével órákra lenyűgözi a szemlélődőt. 

"Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, / az égbe bál van, minden este bál van" - Kosztolányi olyan mint egy gyerek, aki először lát napfelkeltét, és nem bír betelni vele. Ám emellett megérez még valamit: az örökkévalóságot, mely várja földi idejének lejártával. Az utolsó versszak egy szépségesen fájdalmas befejezése ennek a versnek, melyben egy, a halálra készülő ember végül megtalálja lelki békéjét. Azt hiszem, aki igazán átérzi ezt az érzelmekkel teli vallomást, az rájön, hogy nem is olyan nehéz megtalálni a boldogságot - csak jó helyen kell keresni.

A legismertebb és legnépszerűbb kortárs orosz író ennek a művének köszönhetően lett világszerte elismert. Szonyecska élete két jól elkülöníthető szakaszra bontható. Fiatalkorában csak a könyveknek élt: reggeltől estig folyamatosan olvasott, még éjjel is regényeket álmodott meg, élt át. Könyvtárosként dolgozott, mikor egy nap találkozott Robert Viktoroviccsal, a nyugaton élt festővel, aki hazatérve a Szovjetunióba öt évet a lágerben volt kénytelen eltölteni. A jóval idősebb férfi "megérezte benne a feleséget, aki törékeny kezében tartja majd az ő gyengülő, földhöz közelítő életét, és közben látta azt is, hogy ez a nő édes terhe lesz az ő családdal nem terhelt vállainak, gyáva férfiasságának, amely megfutamodott az apaság nehézségei, a családos ember kötelezettségei elől..."

Szonyecska persze hozzáment, és eztán egy élete maradt: a háziasszonyé. Szép lassan, szorgos munkával sikerült elérnie, hogy normális körülmények között élhessenek. Közben megszületett egyetlen gyermekük, Tánya (Szonyának nem lehetett több gyermeke), aki azonban apja hasonmása lett. Nem érdekelte az irodalom és az iskola, csak a zene és a fiúk. Meg Jászja. Jászjával az esti iskolában ismerkedett meg, és szerelmes lett a lányba. Szonyecska pedig odaköltöztette magukhoz a sokat szenvedett, árva kislányt.

Nem telt bele sok idő, és a lány Robert szeretője lett, akinek a műterme tele volt a lány képeivel. Szonyecska tudta ezt, mégsem tett semmit. S amikor férje éppen Jászjával szeretkezve kapott agyvérzést, és halt meg, akkor sem taszította el magától a lányt, hanem még évekig együtt éltek, főleg mert Tánya közben férjhez ment és eltűnt Moszkvából. Időskorára egyedül marad, és újra visszatér az irodalom varázslatos világába.

Szonya egész élete nem más, mint egy nagy önfeláldozás. Feláldozza magát egy férfiért, aki sosem szerette igazán, a lányáért, aki szintén nem, Jászjáért, aki a férje szeretője lesz. Mégis állandóan csak ezt hajtogatja: "Istenem, Istenem, miért kapok én ennyi mindent..." Holott valójában ő csak ad, nem kap semmit, amit az életben elér, csak magának köszönheti. Férje, lánya külön világban él, melyet ő nem ért meg. Mégis boldog, mégsem elégedetlen. Elfogadja a sorsát, azt a sorsot, melyet egy nő kaphat a szovjet valóságban. S ez az, amire nagyon kevesen lennénk képesek.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska. Magvető, Budapest, 2006.

A tragikus sorsú, fiatalon elhunyt Lermontov Puskinnal és Gogollal együtt a nagy orosz irodalmat megalapozó alkotók egyike. Puskinhoz hasonlóan párbajban hunyt el, mindössze huszonhét évesen. Kevés műve közül legnagyobb hatású a Korunk hőse, melyben az orosz fiatalság egyik tipikus képviselőjét ábrázolja Grigorij Alekszandrovics Pecsorin képében.

Pecsorin legnagyobb baja az, hogy nem tud mit kezdeni az életével. Nincsenek kötöttségei, nincsenek anyagi korlátai, bámit megtehet - és meg is tesz. Bámulatos fizikai és szellemi képességekkel rendelkezik - mégsem használja ki őket, nem fordítja jó célra. Csak barangol a nagy Oroszországban, és nincs semmi, ami igazán kielégíteni, erőt vesz rajta az életuntság, és nemsokára meg is hal.

Egy kapitány elbeszéléséből és saját naplójából tudhatunk meg róla különböző történeteket; Beláról, a gyönyörű tatár lányról, a tamanyi csempészekről, Mary hercegkisasszonyról. Mindannyiukban egy a közös: Pecsorin akarva-akaratlanul tönkretette őket pusztán unalmából elkövetett cselekedeteivel vagy éppen ok nélküli kíváncsiságával. Átgázolt az életükön, közvetve ugyan, de megölte, vagy egy egész életre ellehetetlenítette őket - de Pecsorint mindez nem zavarja, továbblép mindenen, közömbös mindenkivel szemben. Tudja, hogy életének semmi értelme. Egyszer jelenik meg a történetben az író szeme előtt. A kapitány kérdésére, hogy mit csinált azóta, mióta elváltak útjaik, Pecsorin csak ennyit mond: "Unatkoztam!". Majd aztán: "Talán nem az vagyok, aki voltam?... De mit tegyünk? Mindenkinek megvan a maga útja... Találkozunk-e még, Isten a tudója!..."

Lermontov előrevetíti egy olyan orosz ifjúság képét, melyet Turgenyev is lefest az Apák és fiúkban. Egy, a hagyományokat és az emberi kapcsolatokat nem tisztelő, a világban a helyüket nem találó, tehetségüket elvesztegető generációt, mely nem találja a helyét a cári Oroszország hierarchikus rendszerében. Lermontov szavaival élve:

"Korunk Hőse, igen tisztelt uraim, valóban arckép, de nem egy emberé: olyan arckép, mely egész nemzedékünk hibáit hordozza, teljes fejlettségük fokán. Erre azt mondják nekem, hogy az ember nem lehet ilyen rossz; én pedig ezt kérdezem: ha hinni tudnak minden tragikus és romantikus gonosztevő létezésének lehetőségében, miért nem hisznek Pecsorin valóságában? És ha tudtak gyönyörködni sokkal rémesebb és undorítóbb kitalálásokban - ez a jellem, mégha kitalált is, miért nem lel önöknél kíméletet? Nem azért-e, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?" 

Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse. Európa, Budapest, 1989. 150 p.

Gion Nándornak, a vajdasági magyar irodalom egyik legjelentősebb képviselőjének alkotása ez a tetralógia. Az író születési helyét, Szenttamást mutatja be a történet 1898-tól egészen az ötvenes évekig. Első kötete, a Virágos Katona a Délvidék monarchiabeli világába kalauzol el bennünket, amikor is szerbek, magyarok és németek éltek együtt a településein - a város külön részein, mégis együtt; kölcsönös gyanakvással, de azért eltűrve a másikat. Rojtos Gallai István és Csoszogó Török Ádám kapcsolata itt veszi kezdetét. Az utóbbi makacs és ellentmondás nem tűrő, gyakorlatias természete homlokegyenest ellentéte a citerázó Rojtos Gallai álmodozó jellemének, mégis egy életre összebarátkoznak. Együtt nézik a szenttamásiak mindennapi életét a kálváriáról, ahol a Virágos Katona mosolyog; mosolyog annak ellenére, hogy a Megváltót éppen korbáccsal verik mellette a kegyetlen őrök. Gondtalan és vágyakozó fiatalságuknak azonban hirtelen véget vet a világháború.

A második kötet, a Rózsaméz a két háború közötti eseményeket írja le. A már szerb fennhatóság alá tartozó Szenttamás, vagyis hivatalosan már Srbobran lakosai nehezen heverik ki a háborús sokkot. A sváb lakosok többször visszaidézik a fegyelmezetten visszavonuló német hadsereg látványát, és állítják: lesz itt még német uralom. A magyarok is nehezen szoknak bele az új helyzetbe, ráadásul nemsokára a gazdasági válság is megérkezik. Rojtos Gallai visszatér a frontról, sérült kézzel, míg Török Ádám többször is megjárja a börtönt. Ám eközben is élniük kell, és keresniük a boldogságot. Gallai szerencsére még így is gyönyörűen citerázik, feleségével és gyerekeivel gyakran vendégül látják a többi rossz sorsú embert, hogy életükbe legalább egy estére fényt vigyen a zene. Az apa minden gyereknek rózsamézet ígér, mely az elérhetetlen vágy szimbólumának tűnik, ám végül megtörténik a csoda: az egyik boltos pincéjében talál egy kis üveggel, és ez hihetetlen boldogságot jelent számukra a nehéz időkben.  

Az Ez a nap a miénk című kötet már komorabb, hiszen a második világháború szörnyűségei között játszódik. A Délvidék magyar visszafoglalása alkalmából Török Ádám is kijön a börtönből, Rojtos Gallai minden rábeszélése ellenére végigfosztogatja a szerb uradalmakat. Így amikor megtörténik a szerb visszatérés, Török Ádámot is megölik a szenttamási városházán. Rojtos Gallai ezt a háborút is túléli, majd a tetralógia befejező részében, az Aranyat találtban megjárja Budapestet, mint szerb, és Belgrádot, mint magyar kém, ám végül ezt is megússza, és végül Szenttamásra visszatérve kezdi meg időskori életét.

Azt gondolom, hogy ez a negyedik rész színvonalában már nem közelíti meg az előző hármat, amelyek azonban két okból is figyelemre méltóak. Egyrészt remek ábrázolást adnak egy mindennapos etnikai feszültségekkel teli, és ezáltal a politikai változásokra különösen érzékeny város életéről, főleg azután, hogy a nemzetiségek különbözősége mellé, még a nagy ideológiák, köztük a kommunizmus eszméje is teret nyer. Családok alakulnak, majd szakadnak szét, felértékelődnek a múltban a másiknak tett gesztusok és engedmények, főleg, ha akkor éppen a lehetőség lett volna a másik eltiprására. (Rojtos Gallai ezért ússza meg a szerb visszatérést követő vérengzést, míg Török Ádámnak erre esélye sincs.) S mindeközben próbálnak az életben haladni, házat építeni, földet művelni - és egy kicsit boldogok is lenni. Rojtos Gallai citerázás közben mindig boldog volt, és éppen ezért néha még latroknak is játszott. Nem a gonosztevőt, hanem az embert látta bennük, nem éltette bosszú, hanem bajtársiasság. Nem volt tökéletes ember, de jó ember volt, szerethető a hibáival együtt is. Számomra nagy élményt jelentett a tetralógia végigolvasása, mindenkinek ajánlom.

Gion Nándor: Latroknak is játszott. Noran, Budapest, 2007. 923 p. 

Mircea Cărtărescu könyvének már a címe is figyelemfelkeltő, de szerencsére ebben az esetben a tartalom igazolja is várakozásunkat. Huszonegy rövid történet, szinte mind különböző helyszínről (San Franciscótól Írországon át Kolozsvárig) és időből (felölelvén szinte az egész 20. századot). Együtt idézhetjük fel az íróval életének eseményeit, melyeknek emlékfoszlányai újra és újra előtűnnek a homályból - bár gondolom ezek nem a valóság pontos másai, de ez nem számít. A könyv hatása ugyanis ezen képek összességének köszönhető.

Cărtărescu a nőről, mint egy összetett és megfoghatatlan jelenségről ír, akihez gyakran megmagyarázhatatlan módon vonzódunk, és akit muszáj szeretni. Van néhány fejezet, mely konkrét történet nélkül szól az emberi kapcsolatokról (A bizalomról, Egy gyermek agyával szeretünk, Kétféle boldogság, Miért szeretjük a nőket?); ezekben különösen szép gondolatokat fogalmaz meg. Cărtărescu novellafüzére különleges hangulatot áraszt. Rég elfeledett képek és hangok tűnnek újra elő a nőkről, velük együtt a szenvedésnek vagy az örömnek az érzése, de ez nem meglepő, hiszen "belőlük jövünk, és beléjük térünk vissza, és mert a gondolatunk nehéz bolygóként mindig, mindig, mindig csak körülöttük forog."

Mircea Cărtărescu: Miért szeretjük a nőket? Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007. 192 p.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
»Vezessen Hozzád a szabadság!«
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már. 

Élete során azt gondolom minden emberben felmerül a gondolat, hogy ki vagy mi irányítja a sorsát. Nem kivételek ez alól a nagy költők sem, csak (szerencsénkre) ők képesek arra, hogy eme érzéseiket gyönyörű versek formájában megosszák velünk. Babits is azok közé tartozik, akik sokat merengtek és írtak Isten és ember viszonyáról, arról a viszonyról, mely szinte leírhatatlan.

S valóban nem olyanok vagyunk-e az életben, mint "vad bozót között a vad"? Magunkra hagyva, és bízva abban, hogy mégsem ok nélkül születtünk a világra. S aki megtalálta az "Istent", azt a valamit (valakit), ami (aki) egész létének értelmet ad, akkor számára már tényleg értelmetlen a fohászkodás: elérte a végső célt, amit ember csak elérhet.

De vajon sikerülhet-e ez az embernek saját erejéből? Vagy tényleg "szabadon sem vagyok szabad"? Ez az, amit nem tudok. Figyel-e ránk valaki fentről? Úgy érzem nincs biztos válasz, csak számtalan lehetőség... 

A modern francia irodalom egyik első regénye, melyet Gide éppen az 1. világháború kitörésének évében fejezett be. Üzenete egyrészt nem más, mint a régi, vallásos Franciaország elleni kiáltvány: Gide könyörtelenül figurázza ki a katolicizmus ájtatoskodó híveit, akik képesek akár többszöri pálfordulásra is életük folyamán. Ám mégsem ez az, ami miatt híressé vált ez a regény, hanem az első "acte gratuit", indok nélküli bűncselekmény miatt.

A főszereplő Lafcadio Wluiki korának lázadó egyénisége. Úgy érzi mindent megtehet, cselekedeteinek csak akaratereje szabhat határt. Addig, amíg ez a gondolkodásmód kimerül önsanyargatásban, addig nem jelent veszélyt a társadalom többi tagjára nézve. Ám hamarosan kiderül: Lafcadio nem tekinti magát semmilyen emberi közösség tagjának. Vonatra száll azzal, hogy Afrikába megy, de aztán a vonatúton meggondolja magát: kedve szottyan kidobni az ablakon a vele szemben ülő urat, szimplán azért, hogy lássa, képes-e rá. A 21. század elején már nem nagy történet ez, de szűk száz évvel ezelőtt még tessék elhinni, hogy közfelháborodást okozott... 

Természetesen a szálak összefonódnak, és az áldozat persze nem más, mint Lafcadio egyik istenfélő távoli rokona, aki a pápa megmentésére érkezett Rómába - erre utal a cím is, hiszen egyes hírek szerint már az egyház legfőbb embere sem az igazi... Nem hosszú ez a regény, mégis rengeteg gúnyt és iróniát volt képes belesűríteni Gide. Stílusában is alkalmazkodott a témához: általában olyan érzésem volt, mintha egy nem kiforrott, szárnyait csak most bontogató írónövendék sorait olvasnám. A mondatok egyszerűek, rövidek; semmi felesleges cicoma, inkább szándékos puritánság. Talán érdemes kétszer is végigolvasni, nekem másodszorra még élvezhetőbb volt, elsőre kicsit nehézkesen haladtam éppen ez miatt a kissé fura stílus miatt. Mindemellett az egyik alapmű a 20. század elejéről.

André Gide: A Vatikán titka. Bukarest, Irodalmi Kiadó, 1968. 220 p.

A legújabb magyar irodalom remeke, 1992 óta ötödik kiadását érte meg, ami azt hiszem kifejezetten nagy szó. Bodor több szinten alkot zseniálisat, de könyv legnagyobb ereje abban volt számomra, hogy gyakorlatilag nem döbbentem meg az irracionalitáson. Hiába bizonygatom magamnak, hogy Dobrin nem létezik, nem létezhet - de a végén mégsem voltam ebben egészen biztos. A szereplők ösztönlények, állati szinten tengetik életüket, nem lázadnak, nincsenek érzéseik.

Én többekkel ellentétben nem diktatúraregénynek tartom a könyvet. A Sinistra körzeten nem fog az idő vasfoga. Az emberiség szörnyű tetteit, de egyben az egyes emberek megalázottságát és kiszolgáltatottságát is szemlélteti. Andrej Bodor sorsa gyönyörűen példázza ezt. Bekerül a körzetbe, elfogadja a szabályait azért, hogy viszontláthassa fogadott fiát. Évek munkája után sikerül ez neki - Béla Bundasian viszont egyáltalán nem kíváncsi rá. Andrej azonban nem nagyon törődik ezzel, s amikor kiutasítják a területről, akkor a nyomában kanyargó megfagyott havat vizsgálva még örül is, hogy mégsem tűnik el teljesen nyomtalanul. Az embernek beugrik a Sorstalanság és a koncentrációs táborok boldogsága... 

A 15 fejezet mind különálló életet is él: Bebe Tescovina vöröslő haja, a két Hamza Petrika szörnyű öngyilkossága, Géza Hutira füle vagy Mustafa Mukkerman irtózatos termete egyenként is egy kerek kis történet. Egy képet festenek le, egy képet, mely bennem örökre megmarad.

Bodor Ádám: Sinistra körzet: egy regény fejezetei. Magvető, Budapest, 2007. 157 p. 

Lehet, hogy ez a vállalkozás eleve reménytelen?

Létrehozni szépirodalom címmel, mely egy klasszikus fogalom egy blogot, mely a legújabb kor terméke. Nem ellentmondás-e ez? Ezenkívül mi is a szépirodalom? Az irodalomnak az az ága, melynek művészeti értéke van, művészeti alkotás? Még ha ez nagyjából stimmel is: itt egy újabb fogalom, mely talán még több vitát generál. Nehéz határvonalat húzni, talán lehetetlen.

De talán mégsem. Aki sok-sok ideje olvas, az szép lassan megérzi, hol ez a bizonyos határ. Én még csak sejtem. Nem vagyok se nem irodalmár, se nem irodalommal foglalkozó diák vagy hallgató. Pusztán szeretek olvasni, ennyi az egész. Még csak a töredékét olvastam annak, amit szeretnék. Mit szeretnék? Elindulni a klasszikusoktól, és megérkezni a kortársakhoz, aztán kicsit vissza a klasszikusokhoz, aztán újra vissza...

Hogy is mondta Hans Castorp? Placet experiri.