I.

Dombon égek, csorgó nyár füröszt.
Csöpp kert ringat búzamezők közt.
Nézek egy kis törpe házat, azt,
amit rakott a szomszéd paraszt
csirkéinek. Vályog a fala,
de piros cserép a taraja.

Drága kincs az idő s oly kevés!
Jer, segíts meg, bölcs semmittevés!
Tárd ki mégegyszer a kapukat!
Add vissza mit tőlem elragadt
két zsarnok: a Feladat s a Gond:
óráimat, e fogyó vagyont!

Nézdelhessem mit az óra ád:
pici háznak piros taraját
s hogy cikáz fölötte két galamb!
Szilaj idill, fehér ditiramb...
Ditiramb vagy idill, bánom én!
Míg célom nincs, a világ enyém.

II.

Két galamb mint két fehér levél
miket hullva keringet a szél.
Levegőből dobta egy merész
röpülő? Vagy égből égi kéz?
Száll a napban, s lefelé cikáz,
mint egy új kinyilatkoztatás.

Be jó nézni ahogy párosán
elülnek a tető pirosán!
Rest galambok, ti tanítsatok!
Béke és restség a nagy titok.
Mit ér a sok tett és törtetés?
Vér lesz abból, szenny és szenvedés...

Ég veled, cselekvés, munka, harc!
Engem többet eztán nem zavarsz.
Igy vonul ma félre aki jó:
küzdeni a komisznak való,
míg eljő az új háboru majd
s kipúsztítja az emberi fajt.

III.

Igy tünődöm s izgalom fog el:
nem, nem! menni s cselekedni kell!
Harcot a Harc ellen! és a Tett
gyilkos lelkét tettel ölni meg,
míg az egész földön kitüzik
a szent Restség fehér zászlait,

hogy galambok módján lengjenek
jámbor csirkeházaink felett,
hol szelíd szárnyasként, jámboran,
mint aki jámbor, de szárnya van -
megbuvunk majd... S tárom a kaput:
búzaföld közt fut elém az ut.

Ki az őre a kalászhadak
aranylándzsás dandárainak,
hogy mind veszteg áll, és titkosan
mégis mintha menne, úgy suhan,
menne, mint a Vezér tervelé,
szélben, évben, dús kaszák elé?

Babits egész pályáját végigkísérte a lét értelméről szóló elmélkedés. E versek közé tartozik a Vers a csirkeház mellől is. Mi az a lelki folyamat, mely átfordítja a kellemes nyári melegben a természet és az ember alkotta szépségekben gyönyörködő, és a semmittevést, a békét és nyugalmat dicsőítő költőt oda, hogy menni s cselekedni kell? Erre kapjuk meg a választ az utolsó versszakban, mely nagyon hasonlít az Esti kérdés utolsó soraihoz: hasonlóan a fűhöz vagy a búzához, az embernek is elkerülhetetlen sorsa ez a küzdelem, a harc - még ha néha értelmetlennek vagy hiábavalónak tűnik is.

2006 irodalmi Nobel-díjasa, a kortárs világirodalom egyik vezető személyisége a török Orhan Pamuk - egyik legismertebb műve pedig Az új élet. "Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott." -igazi in medias res kezdés: a főhős Oszman első mondata ez.

Élete valóban megváltozik, elkezdi keresni a könyvben leírt új világot, keresni azokat, akiknek szintén hasonló élményben volt részük, keresni ennek a létnek az értelmét, a milyenségét - s e folytonos kutatásban beutazza egész Törökországot, többnapos buszozásai során megismeri az embereket, megismeri a mindennapos török valóságot. Megismeri a szerelmet, ami folyamatosan tovább hajtja - és megismeri a halált, annak számos formáját is.

Mindezt a történetet Pamuk valami mágikus köntösbe helyezi: mintha az egész történetet álmodná valaki, mintha minden mindennel kapcsolatban lenne, a lét egésze mégis értelmetlen - hiába keresi Oszman "az új életet", az Angyalt, aki megadja a boldogságot; csak bizonytalanságot talál és azt, hogy az életben minden feltételes, csak egy a bizonyos végül: a halál...

Orhan Pamuk: Az új élet. Ulpius-ház, Budapest, 2003. 449 p.

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szabó Lőrinc az i.e. 4. században élt kínai filozófus, Dsuang Dszi híres álmát dolgozza fel ebben a versében. A szkeptikus beállítottságú Dsuang Dszi alapvetően azt gondolta, hogy az ember a világnak csak egy nagyon kis részét ismeri, és még az alapvető lételméleti kérdésekre sem tud biztos választ adni.

Így van ez ebben az álomban is - minél többször olvassa el valaki, annál kevésbé lesz biztos önmaga és a körülötte lévő világ realitásában; úgy jár, ahogy Szabó Lőrinc írja az utolsó versszakban: "...és most már azt hiszem, hogy nincs igazság..."

A Gondolat Kiadó a közelmúltban indította útjára Akcentusok című sorozatát, melyben a 20. század holland íróinak műveit ismerteti meg a magyar olvasóközönséggel. Ennek egyik darabja Ferdinand Bordewijk Karakter című regénye, mely alapvetően 3 ember: apa, anya és fiú bonyolult, szövevényes, és gyakran elhallgatott érzésekkel teli viszonyrendszerét festi le a korabeli Rotterdam társadalmi keretei közt.

A főhős Jacob Willem Katadreuffe a végrehajtó Dreverhaven és az egyszerű asszony, Joba törvénytelen gyermeke. Mindent megtesz azért, hogy elinduljon az ügyvédi pályán és megcsinálja a maga szerencséjét - apja azonban nemhogy nem támogatja, hanem ahol csak tudja, gátolja ebben. Jacob azonban átlép minden akadályon, és végül ügyvéd lesz, és Dreverhaven is elismeri - ha csak halványan is - tehetségét és kitartását.

Bordewijk maga is ügyvédként dolgozott, és mindig pontosságával és szigorával tűnt ki. Ezt adja vissza ez a regénye is: semmi csapongás, semmi felesleges díszítés, körülírás; csak a tények rögzítése rövid, egyszerű mondatokkal. A könyv hangulata komor, a rotterdami élet mindennapjai és társadalmi képe is ezt támasztják alá. Bordewijk a valóságot festi le - a valóságot, mely ugyan kegyetlenebb, de talán éppen ezért érdekesebb és izgalmasabb is, mint a fikció.

Ferdinand Bordewijk: Karakter. Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 438 p. 

A francia hadnagy szeretője után - mely igen kitűnő olvasási élményt nyújtott - elővettem John Fowlestól egy újabb könyvet: A lepkegyűjtő címűt. Hőse egy jelentéktelen kis fiatal hivatalnok, aki elrabol egy fiatal lányt, és lottónyereményéből vett kastélyában tartja heteken keresztül. A fiatalember hobbija adja a regény címét, hirtelen lottónyereményétől felbátorodva azonban azt gondolja, hogy biztos a gyönyörű Mirandát is úgy kezelheti, mint a hálójába került pillangót.

A történet nem más, mint e szakadatlan küzdelemnek bemutatása mindkettejük szemszögéből egészen a tragikus befejezésig. Miranda semmi másra nem tud gondolni, mint a szabadulására a sötét pincéből - Ferdinand pedig váltig bízik benne, hogy sikerül megtörnie és magáévá tennie a lányt.

E beteg szenvedély uralja a kezdeti feszültség után a végére kissé ellaposodó művet - Fowles nem hagy kétséget, hogy az ártatlan Miranda nem szabadulhat a torz lelkületű Ferdinand markából. A jó és a rossz harcából nem kerülhet ki más győztesen - Fowles a viktoriánus korra való visszatekintés mellett megmutatja: képes írni egy valódi, szennyel és mocsokkal teli huszadik századi történetet. 

John Fowles: A lepkegyűjtő. Európa, Budapest, 2005. 261 p.

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
                             Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Pilinszky - és egyben a magyar költészet - egyik legnagyobb hatású, legmonumentálisabb költeménye az Apokrif. A költő Istenhez, a világmindenséghez való összetett viszonyát, apokaliotikus vízióját, világnézetét sűríti ebbe a versbe, tele olyan hihetetlenül erős költői képpel, mint: "árnyékom csörömpöl", "kimeredek a földből".

Beleborzong az ember mindabba, amit Pilinszky e költemény megírása közben átélhetett: mintha az egész emberiség terhét egyedül hordaná - mintha Isten csak az árnyékunkat látná, nem pedig létünk valóságát.

A helyszín most nem a tenger, hanem a századforduló Angliája. Mr Verloc, aki "civilben" egy szatócsbolt vezetője, valójában az orosz birodalom titkosügynöke. Feladata pedig egy robbantás végrehajtása, amit - a nem túl szigorú angol törvényeknek hála - az országban tartozó anarchisták nyakába varrhatnának, így elérhetnék esetleges kiutasításukat az országból. A merénylet azonban balul sül el, és hármas tragédiába torkollik.

Tömören ennyi a mű története, felvezetése. Már ebből is kitűnik, hogy Conrad nem a robbantás mikéntjére és eredményére helyezi a hangsúlyt. Már a mű elején-közepén kiderül, hogy a tragédia nem marad el. Nem egy hagyományos detektívtörténettel van tehát dolgunk, hanem egy pszichológiai regénnyel, mely emellett remekül bemutatja a századforduló Angliájának ügynöki tevékenységét, és az anarchisták világát is.

Conrad ábrázolásában az anarchisták inkább veszélytelennek és nevetségesnek tűnnek, mint félelmetesnek. Egyikük olyan testes, hogy mozdulni sem tud, másikuk, a "Professzor" állandóan robbantásokkal fenyegetőzik, és a rendőrség nem meri bántani, mert bármely pillanatban felrobbanthatja magát is. Összegezve: tehetetlen, a rend megzavarására képtelen embereknek látszanak.

Verlocnak azonban nincs más választása: szállítania kell a merényletet. Sokáig vacillál, nem tudja mitévő legyen, majd meghozza végzetes döntését: feleségének, Winnie-nek félkegyelmű öccsét használja fel az akcióhoz, aki babonásan ragaszkodik Verlochoz. Ám a fiú megbotlik egy gyökérben, és a robbanóanyag darabokra szaggatja.

Megkezdődik a nyomozás, két rendőr párhuzamosan nyomoz, de végül a felelősségrevonás nem sikerülhet. Mikor Winnie rájön, hogy Stevie - életének egyetlen értelme, akit gyakorlatilag ő nevelt fel, akit óvott, védett a társadalommal szemben - meghalt, ráadásul addig tisztelt és becsült férje őrült terve miatt, aki ráadásul titkosügynök, teljesen a fejét veszti. Először közömbösséget tettet, majd leszúrja Verlocot.

Ráébredvén tettének súlyára szökni próbál, méghozzá az egyik anarchistával Ossiponnal. A nem túl szép férfinak mindig is tetszett Winnie, így először belemegy abba, hogy közösen Franciaországba szökjenek. Ám végül meghátrál, leugrik a vonatról, és az így mindenféle támasz nélkül maradó Winnie nem tehet mást: öngyilkosságba menekül.

A Conradtól megszokott remek szerkezeti felépítés ebből a műből sem hiányzik. Brilliánsan mutatja be minden szereplő tulajdonságait, értékeit és hibáit. A karakterek teljesen eltérőek attól, amit az olvasó előzetesen várna: a titkosügynök egy elhízott, lassú észjárású, tehetségtelen, döntésképtelen alak, az anarchisták inkább csak a szájukat jártatják, cselekedni nem cselekednek. A legtragikusabb sors kétségkívül Winnie-é: egy normálisnak tűnő élet omlik össze egyik pillanatról a másikra; egy csendes középosztályi lét veszik el férje egyetlen meggondolatlanságával. Verloc halálát nem lehet igazán sajnálni; az az igazán megrázó, ahogy magával ránt még két ártatlan embert is a saját tragédiájába. 

Joseph Conrad: A titkosügynök. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. 310 p.

Sűrű, sötét erdőben járok,

s jaj, belém hasít a félelem,

kóvályogva lézengek csak,

s a kiutat sehol nem lelem.

Susogó lombok szólítanak:

„Lánykám, erre gyere, erre.”

Érzem a sötétség fojtogat,

csak el innen, csak el messzire.

Csobogó patak hív:

„Jöjj kedvesem, jöjj csak

itt megfürödhetsz tiszta vizemben,

míg fel nem kél a nap.”

Ó hogy szeretnék máshol lenni,

bárhol máshol, csak nem erre,

hol minden, minden lidércnyomás,

csak el innen, csak el messzire!

Valamilyen hangot hallok,

csak nem farkasüvöltés?

Én istenem, ne hagyj el,

oly nehézkes már a lépés.

De csak menni, egyre tovább,

nem figyelni semmire,

csak kijutni gyorsan, hamar,

csak el innen, csak el messzire!

Nincs itt szellem, nincsen szörny,

csak a szemem káprázik,

nem üvölt semmilyen állat,

csak a képzeletem játszik.

De csak menni, egyre tovább,

egyszer csak vége lesz ennek,

nem kell félni, ez csak álom,

úgyis mindjárt felébredek.

A Bolyongás egy fiatal költőnő alkotása. Szuggesztív erejű látomás, melyben az író nagyszerűen megteremti a kiúttalanság, a reménytelen bolyongás feszültségét - egészen a megváltó ébredésig. 

A kortárs angol regényírás legnagyszerűbb műveinek egyike A francia hadnagy szeretője. John Fowles regényének cselekményét visszahelyezi száz évvel korábbra, a viktoriánus kor derekára. Célja nem más, mint hogy megírjon egy valódi viktoriánus regényt - egy olyat, melyet az akkor élő írók a társadalmi konvenciók és az erkölcsi korlátok miatt nem írhattak meg. 

Így Fowles amellett, hogy a kidolgozza és végigvezeti a történet fő cselekményszálát, bemutatja a kor összes társadalmi rétegének mindennapjait. Ebbe a környzetbe ágyazza be azt a szerelmi háromszöget, melyben Charles Smithson, egy gazdag arisztokrata fiatalember beleszeret egy, a társadalom által kirekesztett nevelőnőbe, és emiatt felbontja eljegyzését egy gazdag kereskedő lányával. Sarah Woodruff, a "francia hadnagy szeretője" a viktoriánus kor nőalakjai közt kivételnek számít: szándékosan választja a társadalmi megvetést, és modern gondolkodásával évtizedekkel megelőzi korát: ezzel Hardy női hőseire, különösen a Lidércfény Sue-jára emlékeztet.

Fowles eközben nem felejti el, hogy ő azért egy minden ízében modern szerző: a klasszikus stílusból időnként "kiszól", mintegy visszatekintve a boldog békeidőkre kommentálja az eseményeket. Végül pedig a "hadd lebegjen minden a levegőben" manni mottót követve három befejezést is ír a regényhez. A francia hadnagy szeretője így válik egy rendkívül tartalmas és egyben szórakoztató művé. 

John Fowles: A francia hadnagy szeretője. Árkádia, Budapest, 1983. 414 p.

Miféle tájat lehet még belakni,
milyen a hely, hol élni érdemes
– egy vidék, melyen földet ér az elme,
ha végső leszállópályát keres,
túl lakhatatlan csillagok során
terra ez vagy ahhoz sem hasonló:
zöld és fehér közti átmenetben
szórja színét majd e furcsa bolygó.
Nincs neve, és nem is kell keresni;
ki tudja, hogy itt ér-e a holnap...
Partra szállván s megpihenvén végre,
nevezzük el egyszerűen Holdnak.
Ezek után kezdődhet a játék:
tegyünk bele utcát, aztán házat,
s a fontos helyek: templom és a kocsma...
Égi puzzle lesz, tündéri látszat.
E helyen épül otthonunknak mása,
s mert honvágy öl, és meglegyint a nemlét,
költöztessük át e tág vidékre
– ha nincsen jobb ötletünk – teljes Erdélyt.
A versjövő nem ismer lehetetlent.
Szabadkikötő lesz, könnyű pálya.
Lomha, nagy hajók szállítják át a
fehér és a zöld közötti sávba
minden részét, összes csomagunkat;
s ha mindenestül odaköltözött,
új bolygón, de régi kertjeinkben
nézhetünk az égre, s tudjuk, ott van:
messze hajdani önmagunk fölött.

Papp Attila Zsolt a kortárs határontúli magyar költészet egyik ígéretes tehetsége. 1979-ben született a Temes megyei Lugoson. Középfokú tanulmányait Gyergyószentmiklóson végezte, egyetemre Kolozsvárra járt. Első kötete, A Dél Kísértése 2002-ben, a Fogadó a senkiföldjén 2008-ban jelent meg Kolozsváron.  

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

Kosztolányi 1920-ban kiadott Kenyér és bor című kötetének első verse a Boldog, szomorú dal. A költő ekkor 35 éves, és az irodalmi életben már sikerült nevet szereznie magának. Nincsenek anyagi gondjai, családi élete is rendben, tehát boldog lehet - vagy lehetne.

Ám érzi, hogy fiatalkora végeztével valami megváltozott, valami örökre elveszett. Nem találja meg azt a kincset, azt az életérzést, az életnek azt a valódi értelmét, melyet ifjúkorában mindennél jobban keresett. Lelkében érzi az anyagias világ ürességét - de hiába minden küzdelme, igazából ő sem tud elszakadni tőle. 

A 19. század második felének francia krónikása Emile Zola: Rougon-Macquart regényciklusa húsz kötetet tartalmaz, és tökéletes társadalmi képet fest III. Napóleon Franciaországáról. Ez a regény is ebben a korban játszódik; egy újonnan nyíló párizsi divatáruház, a Hölgyek öröme életét és környzetetét írja le.

Az óriási méretű új áruház árnyékként hatalmasodik a környzetében lévő kisboltok fölé, melyek néhány hónapos szenvedés után végleg bezárják kapuikat. A kereskedők gyűlölettel nézik, ahogy minden vevőjüket elcsábítja az árubőség és a csillogás. A kapitalizmus első komoly térnyerése ez: Párizs lakossága valósággal özönlik a Hölgyek örömébe.

Zola eme társadalmi változás mellett a két réteg egy-egy tipikus képviselőjét állítja a regény cselekményének középpontjába. Denise gyakorlatilag nincstelenül érkezik vidékről a nagyvárosba, ahol végül sikerül neki munkát kapni a Hölgyek örömében. Boldogságát az embertelen körülmények és az anyagi nehézségei sem csökkentik jelentősen. Sorsa végül  - kissé meseszerűen - összefonódik a társadalom csúcsáról érkező áruháztulajdonos Octave Mouret-éval, aki beleszeret a lelkiismeretesen dolgozó lányba, és végül a társadalmi korlátok ellenére egymáséi lesznek.

Zola valószínűleg nem tartozik a legnagyobb írók közé, ha regényeinek csak a szépirodalmi értékét vagy a stílusát vizsgáljuk. Amiért azonban megéri olvasni, az az a társadalmi háttér, melyben cselekményeit ábrázolja. Az olvasó teljesen a 19. század Párizsában érezheti magát: a pompa és a nyomor, a csillogás és a förtelem fővárosában.

Emile Zola: Hölgyek öröme. Magyar Könyvklub, Budapest, 2000. 442 p. 

Most mélységekből szakad föl a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, amely üdvözít - és öl
S mártíromságot szenvedtet velem;
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek népem mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;
Nem így; míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya,
Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson.
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

Reményik Sándor Mindhalálig című verse 1920 januárjában íródott. Végvári-versek című kötetét, mely 1918 és 1921 között íródott költeményket tartalmaz, Reményik álnéven publikálta. 

A kiadók szavai szerint Reményik versei "mintegy történeti képét szolgáltatják az előbb megszállott, majd a békekötéskor elszakított hazarészek magyarsága lelki életének". Az a fájdalom, melyet hazájuk elvesztésekor éreztek az ott élő emberek, az a dac, mellyel fogadták a megváltoztathatatlant - ez mind benne van Reményik verseiben, melyek a hazaszeretet legszebb példái közé tartoznak.

Újra a kiadót idézve: "Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat, maróbban a keserűség, megragadóbban a háborgás, mint ebben a kötetben." Valóban Petőfit idézi az a tűz, ahogy Reményik érez a magyarság iránt, költészete máig meghatározó, ha a hazaszeretetre és hűségre keresünk kiemelkedő példát irodalmunkban.

Az ókori irodalom legnagyobb hatású műve, az Odüsszeia, a világirodalom számos későbbi alkotóját megihlette. A magyar irodalomban Márai Sándor volt az, aki Béke Ithakában című regényében folytatta Odüsszeusz történetét, miután annyi év után hazaérkezett szülővárosába.

Három ember meséli el a regényt, három monológban, három különböző látásmódból: Pénelopé, Télemakhosz és Télegonosz. Mindhármuk életét meghatározta Odüsszeusz, a rá való várakozás. Nem tudtak kilépni a nagy férfi árnyékából, és amikor hazatér, akkor a pillanatnyi örömöt hamar felváltja a keserűség érzése. Odüsszeusz, az örök kalandor nem arra termett, hogy Ithaka szigetén nyugodtan élje le hátralévő napjait. Tisztelet és gyűlölet érzése egyszerre él hozzátartozóinak szívében, akik szépen ráébrednek, hogy a várakozás időszaka boldogabb volt, mint a hazatérésé...

Márai mesterien írja meg ezt a regényt, mely az Odüsszeusz történet happy endjét teljesen új megvilágításba helyezi. Az a béke, amire olyan hosszú ideig vártak Ithakában nem Odüsszeusz megérkeztével, hanem csak halálával jön el.

Márai Sándor: Béke Ithakában. Helikon, Budapest, 2008. 341 p.

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Buadelaire költészetének egyik legfontosabb darabja a Kapcsolatok, mert ebben a rövid költeményben benne van egész világszemlélete. A szimbolizmus egyik irányadó verse ez: a világot, mint egységes egészt mutatja be, melyben minden összhangban van egymással. Illatok, hangok és színek tökéletes egyvelege az emberi lét, és a költő feladata, hogy mindezeket az érzéseket megértse és közvetítse.

Baudelaire-re, mint a szimbolizmus és a modernség atyjaként tekintünk, holott ő maga csak példaképének, Edgar Allan Poe-nak a nyomdokaiba szeretett volna lépni. Élete örök kettősségben telt, hit és hitetlenség, mámor és áhitatosság között kereste az igazságot; az életet, mint egységes egészt vizsgálta, és ezt örökítette meg költészetében is. 

A nagy orosz irodalom első képviselője jóbarátjával, Puskinnal együtt az a Nyikolaj Vasziljevics Gogol, aki megteremtette azt az orosz prózát, melyet a század második felében Tolsztoj és Dosztojevszkij tett végleg világszínvonalúvá. A Holt lelkek Gogol főműve, melyet könnyed, mégis szép stílusban megírt novellái megjelenése után kezd el írni, ám sajnos befejezetlen marad.

A történet főszereplője Csicsikov, akinek egy nap kipattan a fejéből a bámulatos ötlet, hogyan kell munka nélkül meggazdagodni: "holt lelkeket", tehát már nem élő jobbágyokat kell vásárolni. Körbejárja az orosz földesurak birtokait, akik  - bár el sem tudják képzelni miért éri meg Csicskovnak halott embereket venni - hamar ráállnak a dologra. A csalónak így nemsokára már több száz hivatalos okirata lesz a nemlétező jobbágyokról, ez pedig elég a cári Oroszországban a boldoguláshoz.

Mikor a Holt lelkek első részét Gogol felolvasta barátainak, Puskin úgy nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak, ám azért hozzáfűzte: "Milyen szomorú is ez a mi Oroszországunk!" Gogol szatírái mélyén komoly kritika lapul meg, mellyel az egész cári rendszer és arisztokrácia romlottságát mutatja meg. S bár élete végén visszafordult az uralkodóhoz és a valláshoz, műveinek eszmeisége fennmaradt, utat nyitva az orosz irodalom legnagyobbjainak.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek. Európa, Budapest, 1977. 366 p.

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Weöres Sándor terjedelmes életművének egyik szép darabja költői hitvallása. A költő a művészetben keresi a lét értelmét, a kiutat a világ zűrzavarából. Weöres a világot egységes egésznek látta - ezért írt számos költeményt a lét mesterséges felosztása, részekre bontása ellen. Számára a művészet volt az egyetlen eszköz, melynek segítségével az ember valóban megismerhette önmagát.

A kilencvenhárom éves korában elhunyt norvég regényíró leghíresebb regénye az 1890-ben megírt Éhség. Az író saját élményeiből építi fel a művet, melyben egy, az újságírásból megélni próbáló fiatalember küzd az életben maradásért Kristianiában. Helyzete szinte reménytelen: a szerkesztők sorra elutasítják, még borzalmas lakásából is kiteszik, sokszor szinte eszeveszetten bolyong szerte a városban. Az éhség szinte az eszét veszi: mikor néha egy kis bevételhez jut, azt is rögtön elkölti - ösztönösen és értelmetlenül.

Mégis vegyül valami olyan a nyomorúságába, mely nem engedi, hogy eljusson a teljes kétségbeesésig. Végig ott dolgozik a remény, hogy valamelyik cikke végre befut, és szerencséje lesz az egyik szerkesztőnél, és ott van a szabadság érzése is: a szabadságé, mely csak az övé, és amelynek köszönhetően végül elhagyja Kristianiát.

Hamsun mély átéléssel írja meg eme emberi szenvedéstörténetet: az olvasó együtt bolyong, együtt érez, együtt éhezik a főhőssel. A korabeli norvég városi élet leírása ez, de már modern eszközökkel - Hamsun előfutára a 20. század íróinak, irányzatainak. Az pedig, hogy 80 évesen beállt a norvég náci párt sorába elitélendő ugyan, de semmit sem von le ennek a regénynek az értékéből, mely mindenképpen a századforduló korának egyik jelentős alkotása.

Knut Hamsun: Éhség. Háttér, Budapest, 2001. 210 p.

A kortárs lengyel író Thomas Mann Varázshegyének egyetlen félmondatába kapaszkodott, mikor regénytémájának alapját kiválasztotta: nevezetesen, hogy a mű főszereplője négy félévet a danzigi műegyetemre járt, nem pedig a hamburgiba. Ezt a két évet idézi fel az író a könyvben, melyben megpróbál valami hasonló hangulatot létrehozni, mely a Varázshegyet is körüllengi.

Hans Castorp Keletre utazik tehát - a misztikus, a néha megérthetetlen Keletre. Danzig német ugyan, de csak részben; ugyanannyira lengyel, és majdnem ugyanolyan mértékben orosz is. A kultúrák találkozása olyan különleges atmoszférát teremt a városban, mely a nyugatról érkező Hansnak néha érthetetlen. Németek, lengyelek, oroszok, kasubok és külföldi turisták Zoppotban, a tengeri üdülőhelyen, mely helyszín nem nélkülözi a rendkívüli kalandokat sem...

Huelle nem könnyű feladatra vállalkozott ennek a könyvnek a megírásával, de azt gondolom, hogy megéri elolvasni a Castorpot. Nem feltétlenül a története, hanem érzésvilága miatt: Danzig szimbóluma a századelő multikulturalizmusának, melyből mára szinte semmi sem maradt a kikötővárosban.

Pawel Huelle: Castorp. Európa, Budapest, 2007. 217 p.

A radványi sötét erdőben
   Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
   "Ime, bizonyság Isten előtt:
   Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Kastélyába vitette föl atyja,
   Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
   Vérben, ahogy volt, nap nap után
   Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
   "Lélek ez ajtón se be, se ki..."
"Hátha az anyja, szép huga már most
   Jönne siratni?" - "Vissza neki;
   Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Fojtva, teremről rejti teremre
   Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, "hívja tetemre"
   Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
   Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
   Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
   Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
   Sárga viaszfényt nyughelye kap.

"Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"
   Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
   Állva fejénél az, vagy emez:
   "Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

"Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,
   "Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
   Váddal az önnön szívemig ér:
   Mindenki gyanús nekem, aki él!"

"Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"
   Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe' látni,
   S nem harc mezején elomlania.
   Erre se vérzik Bárczi fia.

"Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
   Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
   Kedves urára szánva tekint.
   Nem fakad a seb könnyre megint.

"Jöjjön az anyja! hajadon húga!"
   Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
   Mindre nem érez semmit a holt:
   Marad a tört vér - fekete folt.

"Jöjjön utolszor szép szeretője,
   Titkos arája, Kund Abigél!"
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre,
   Arca szobor lett, lába gyökér.
   - Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
   Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
   Döbbenet által a szív ere fagy:
   "Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
   Hallgat el, aztán így rebegi:
"Bárczi Benőt én meg nem öltem
   Tanum az Ég, s minden seregi!
   Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem' már hű szerelemre -
   Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval "igenre",
   Mert ha nem: ő kivégzi magát.
   Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
   Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
   S vércse-visongással rohan el.
   Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
   Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: "Egyszer volt egy leány,
   Ki csak úgy játszott a legénnyel,
   Mint macska szokott az egérrel!"

A Tetemre hívás Arany János ugyanazon kései költői korszakából való, mint a Tengeri-hántás, nem véletlen, hogy témájában is hasonló: azt a népi babonát dolgozza fel, mely szerint a halott sebe vérezni kezd gyilkosának jelenlétében. Így amikor Bárc urának fiát, Benőt vérbe fagyva találják az erdőben, apja ezt a hiedelmet hívja segítségül a tettes megtalálásához.

Ám hiába járul mindenki a ravatalhoz, a seb ered meg - egészen addig míg végül Kund Abigél nem lép a tetemhez. Titkos menyasszonya nem ölte meg ugyan Bárczi Benőt, de a gyilkos fegyvert ő adta szeretője kezébe, majd addig játszott a fiúval, hogy végül megölte magát. Szerelme halála a lányt végül az őrületbe kergeti.

Arany legnagyobb stílusbravúrjainak egyike ez a ballada: hihetetlenül erős képekkel festi le a tetemre hívás egész folyamatát. Az egész versen végigvonul egyfajta középkori hangulat, melynek gazdag hiedelemvilága kel életre a költemény egészében. Néhány csaknem szállóigévé vált sor ("Lélek ez ajtón se be, se ki..."; "Könnye se perdűl, jajja se hallik, / Csak odakap, hol fészkel az agy:") mutatja: a Tetemre hívás a magyar költészet örök klasszikusa.

És várod az Egyet, hogy végképp
megsokszorozódva élj;
a Hatalmast, hol nincs mérték,
a köveknek ébredését
s hogy feléd forduljon a Mély.

Derengnek a polcon a könyvek,
sok aranyló, barna sor -
a rég-bebarangolt földek,
a ruhák meg a képek jönnek,
s a nők, akik újra sehol.

Fölkelsz, egyszerre megértve:
ez volt az. S vár valami:
egy múlt év rettegése,
formája s fohászai.

(Eörsi István fordítása) 

Rainer Maria Rilke Emlékezés című költeménye az 1906-ban kiadott Képek könyve című kötetében jelent meg. A szimbolizmus német mesterének érzésvilága nagy hatással volt a századelő irodalmára - minden versforma mestere volt, aki a szépséget és az értelmet kutatta a körülötte lassan szétbomló polgári társadalomban.

Az első világháborúról szóló művek sorában kiemelkedő helyet foglal el Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című műve. A franciás vezetéknevet az író Hitler hatalomra jutása után vette fel, aki műveit nemzetellenesnek minősítette, és nyilvánosan elégettette.

Remarque személyesen is részt vett a "nagy háborúban", így a könyv teljesen személyes ihletésű. Ő is, csakúgy, mint a főhős Paul Baumer az iskolapadból került a frontra. Osztálytársaival a gyerekkor után rögtön a borzalmat ismerik meg - a gondtalan élet után a könyörtelen halált, melynek árnyékában is próbálják megőrizni emberségüket.

Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított - elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték. E gondolatokkal nyitja könyvét Remarque, de talán a következő rövid részlet világítja meg legjobban a szerző háborús gondolatvilágát:

Micsoda értelmetlenség mindaz, amit valaha írtak, cselekedtek, gondoltak az emberek, ha ilyesmi lehetséges. Hazugság és hiábavalóság minden, ha évezredek kultúrája még azt sem tudta megakadályozni, hogy a vérnek ezt az áradatát kiontsák, hogy a kínoknak száz- meg százezer ilyen börtöne legyen a világon. Csak a kórház mutatja meg igazán, hogy mi a háború.

Fiatal vagyok, húszesztendős; de az életből nem ismerek semmi mást, csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet s a legesztelenebb felületességek összekapcsolódását a szenvedés örvényével. Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást. Látom, hogy a világ legokosabb agyvelői fegyvereket és frázisokat találnak ki, hogy mindezt még rafináltabbá és tartósabbá tehessék. S velem együtt látja ezt minden korombeli ember itt és odaát, az egész világon, velem együtt éli át az én nemzedékem. Mit csinálnak majd az apáink, ha egyszer fölállunk, eléjük lépünk, és számadást követelünk?

Mit várnak tőlünk, ha majd eljön egy olyan idő, amikor nem lesz háború? Esztendőkön át az ölés volt a foglalkozásunk - ez volt az első hivatásunk az életben. Az életről való tudásunk a halálra szorítkozik. Mi történhetik még ezután? És mi lehet belőlünk?

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. 221 p.

A századforduló egyik legtekintélyesebb francia szerzője volt az 1921-ben Nobel-díjat kapott Anatole France. Már életében elismert sikeríró volt, emellett a társadalmi ügyekben való véleménynyilvánítástól sem zárkózott el - a Dreyfus-ügyben például határozottan kiállt Zola mellett. Számos ókori témájú művet írt, ezek közül a legismertebb a Thaisz című regénye. Thaisz történetét sokan feldolgozták: a gyönyörű örömlány a 4. században élt, a római fennhatóság alatt álló Egyiptomban, Alexandriában. Végül azonban megtért, és szentként halt meg.

France regényében azonban nem ő a főszereplő, hanem a sivatagban remeteként élő Paphnucius. Hall Thaisz bűnös cselekedeteiről és elhatározza, hogy megmutatja neki Isten jóságát és igazságosságát. Nagy meglepetésére Thaisz hallgat rá - bűnös életét hajlandó elcserélni a sivatagi magányra. Paphnucius azonban egyre inkább érzi, hogy nem tud ellenállni a gyönyörű lánynak, rabjává válik, és soha többé nem tudja folytatni eddigi életét. Amíg Thaisz a kezei között meghalva üdvösségre jut, addig ő maga már tudja, hogy paráznasága miatt örök kárhozat vár rá.   

France-ot a kortársak egy része túlságosan vallásosnak tartotta annak ellenére, hogy az egyház indexre tette a műveit. Ebben a regényben pontosan látszik miért volt ez a kettős megítélés: Thaisz alakjában megmutatta, hogy mindenki számára lehetséges a megváltás, ám egyúttal a legszentebb életmód sem biztosíték semmire, ha az ember ösztönei átveszik az irányítást, mint Paphnucius esetében. Érdemes France műveit olvasni: íróként és gondolkodóként egyaránt nagy hatással volt korának társadalmára.

Anatole France: Thaisz. Európa, Budapest, 1962. 195 p.

A modern amerikai dráma prominens képviselőjének legtöbbet játszott darabja Edward Albee Nem félünk a farkastól című műve. A mű eredeti címe (Who is afraid of Virginia Woolf?) egy szójátékkal egyszerre utal az ismert mondásra és az öngyilkosságba menekülő angol írónőre.

A történet időtartama mindössze egyetlen hosszú éjszakát ölel fel. George és Martha, a helyi egyetemen tanító pár egy bankett után felinvitálják magukhoz fiatal kollégájukat, Nicket, és feleségét Honey-t. A jókedvű italozgatásnak induló este azonban szépen fokozatosan ellentétes irányt vesz: elhallgatott titkok, mély sérelmek kerülnek napvilágra, melyek évekig, évtizedekig fojtottak magukba, és most egyszerre törnek elő. 

Életüket a társadalmi korlátok, a folyamatos törtetés, a karriervágy irányítja, álarcot viselnek mindannyian a külvilág felé. Az ital hatására eltűnik ez a burok, és a régóta nem hallott őszinte hangok a felgyülemlett feszültség hatására szinte felrobbantják a korábban biztosnak hitt igazságot - vagy éppen a megszokott képmutatást. Albee a modern civilizáció embertípusát tárja elénk a négy szereplő karakterével, akik mindannyian saját társadalmuk konvenvencióinak és előítéleteinek foglyai. Hamis minden, ami körülveszi őket - és miután lerombolnak mindent, csak akkor döbbennek rá, hogy valójában mennyire magányosak.  

Edward Albee: Nem félünk a farkastól. Kriterion, Bukarest, 1974. 149 p.

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

A tragikus sorsú költő öngyilkossága előtt számos megrázó költeménnyel búcsúzott el életétől. Ezek egyike a Karóval jöttél... kezdetű vers, melyben hihetetlen erejű fájdalom és reménytelenség lakozik.

Egy, a léttől már semmit sem remélő ember végső számadása ez: saját magához intéz monológot, és ebben kéri számon tönkrement életét. A hiábavaló reményeket, a folyamatos boldogtalanságot, élete totális értelmetlenségét. Csupa fájdalom a vers, az ember szinte nyújtaná a kezét a költőnek, hogy segítsen - hiába tudja, hogy már rég késő...